alumni_uni_10

A hónap Alma Mater tagja: Dr. Harangozó Attila

Dr. Harangozó Attila, az Országos Bírósági Hivatal elnökhelyettese, 2021. április 1-től a Kúria bírája, a Szegedi Tudományegyetem jogi karának padjait koptatta a kilencvenes évek elején. Kapcsolata az SZTE-vel azóta is szoros: oktatóként és az Alumni Mentorprogram mentoraként aktívan támogatja a hallgatókat pályájuk indulásában, céljaik elérésében.


Dr. Harangozó Attilával készült interjúnkban a bírói munkáról, pályaválasztásról, mentorságról és az életében betöltött különböző szerepekről is beszélgettünk.


Miért választottad a jogi pályát? Hogyan lett belőled bíró?


Édesapám baráti körében nagyon sok gyakorló jogász volt a nyolcvanas évek közepén. Abban az időben a jog egy speciális terület volt, amit már nem szőtt át az akkori rendszerre jellemző ideológia. Az ügyvédek lubickoltak ebben a szellemi frissességben, szabadságban és egy nagyon pezsgő, imponáló világ volt ez számomra. A legjobban az vonzott benne, hogy úgy éreztem, ezen a területen úgy maradhatnak önállóak az emberek, hogy közben a közösséghez tartozás érzése is jelen van. Azt láttam, hogy ügyvédként saját magadat adva tudsz másoknak is segíteni. Amikor 1991-ben bekerültem az egyetemre, ez hajtott, motivált leginkább.


Azóta átalakult a magyar jogász társadalom összetétele, struktúrája. A zárt ügyvédi közösség, ami korábban működött, kinyílt, ami alapvetően egy nagyon jó folyamat; ugyanakkor az a kis varázslatos világ – ami egy nyilvánvalóan általam idealizált kép volt – gyakorlatilag megszűnt létezni. Először ügyvédjelöltként helyezkedtem el, ekkor láttam meg, hogy az a világ már más, mint ahogyan azt elképzeltem. Akkoriban sok nagyszerű oktató tanított, akik bírók is voltak, és úgy éreztem, ezt is ki szeretném próbálni. Fél év ügyvédjelöltség után jelentkeztem a bíróságra és felvettek. Azóta itt vagyok.


Hogy érezted magad a szegedi egyetemen, hogyan emlékszel vissza ezekre az évekre?


Ahogy említettem, én 1991-ben kezdtem az egyetemet, tehát a rendszerváltás utáni első évfolyamhoz tartoztam. És bár minden korszaknak meg van a saját történelmi sajátossága, azért az biztos, hogy ez egy tényleg egy nagyon egyedi időszak volt – a struktúra, ami a régi rendszerben kialakult és egyébként egy stabil és jó minőségű oktatást nyújtott, felborult: tantárgyak szűntek meg és jöttek létre, a jogállamisággal összefüggésben szinte minden megváltozott. Ezen átalakulás részesei voltunk hallgatóként. Az oktatóink egy részén az érződött, hogy motorjai voltak a változásoknak, míg mások, bár nem politikai értelemben, de maradni szerettek volna a korábbi hagyományoknál, mert úgy gondolták, hogy azok az értékek, amelyeket elért az egyetem, tértől és időtől függetlenedni tudnak.


Nagyon jó oktatóink voltak, akik gondolkodni akartak megtanítani minket, nem csak a tananyag nyers visszakérdezésén volt a hangsúly. Sokszor tapasztalom, hogy a hallgatóknak nem ugyanazt az élményt jelenti az egyetem, mint amit nekünk adott. Ha nem azon van a hangsúly, hogy gondolkodásra sarkalljuk őket, hanem csupán a törzsanyag átadása és számonkérése történik meg, akkor szerintem az nem jó irány. Oktatóként azt vallom, hogy az a jó, ha egy hallgató nem azért ül be egy órára, mert muszáj, vagy kell az a két kredit, hanem azért, mert számára is valóban fontos az az adott témakör, amiről szó esik.


Mit képviselsz mentorként? Miért veszel részt az Alumni Mentorprogramban?


Amikor én voltam egyetemista, az egyetem egyetlen nagy hiányossága volt az, hogy a jog, bár egy alkalmazott tudomány, ténylegesen nem biztosított gyakorlati oktatást, az nem kapcsolódott a képzésünkhöz. Ez azóta jelentősen változott, vannak szimulációs termek, különböző programok… nekem ez hiányzott a legjobban egyetemistaként. Amikor elválltaltam az Alumni Mentorprogramot, az a motiváció munkálkodott bennem, hogy azt, ami nekünk nem volt meg régen, azt meg tudjam adni az új generációknak. Sok kollégám is nyitott volt arra, hogy foglalkozzon a hallgatókkal, akik szó szerint munkát tudnak végezni a bíróságon – és ezt nagyon élvezik! Magyarországon még nincs igazi hagyománya annak, hogy a hallgatókat kollégaként kezeljük egy olyan munkahelyen, ahol végzettséget igénylő feladatot kell ellátni. A bíróságon tulajdonképpen megelőlegezzük nekik ezt a bizalmat, és ez nagyon sokat jelent, a legtöbb feladatban szinte jobban odafigyelnek, mint mi, nagyon komolyan veszik azokat. Ez azért is jó, mert később, amikor majd bemennek egy állásinterjúra, meglesz az a kellő hitük és önbizalmuk, hogy el tudják látni a feladataikat. A rutin ebben nagyon sokat segít. És természetesen a munkáltatók is nagyobb bizalommal vannak irántuk, hiszen ha már valaki egyszer nálunk megfelelt és írtunk róla egy jó ajánlást, az valószínűleg abban az adott munkakörben is jól fog teljesíteni.


Mit szeretsz a munkádban, a bírói létben? Milyen értékeket tartasz fontosnak bíróként?


Amikor eldöntöttem, hogy bíró leszek, az a motiváció munkálkodott bennem, ami az ügyvédi terveimre is vonatkozott: hogy szeretném a szakmát mindenki számára hasznosan, tisztán, érthetően és logikusan csinálni. Nálunk nagyon fontos az objektivitás, de közben munkánkban a szubjektivitás is jelen van. Szerintem bíróként nagyon fontos, hogy sikerüljön megtartani a közérthetőséget, átláthatóságot és hogy emberi hangon, nyugodtan, mindenki számára követhetően tudjunk megszólalni. A bíróságoknak persze valahol mindig meg fog maradni ez az „elefántcsonttorony” jellege, de ezt meg kell próbálni óvatosan lebontani, sok-sok lépcsővel végül érthetővé tenni mindenki számára. Nagyon szeretem a bírói munkának azt a szépségét, hogy még a legbonyolultabb jogi problémákra is igyekszünk megoldást találni, azokat együtt kibogozni a kollégáimmal.


Szokott-e nyomást jelenteni a közvélemény egy-egy üggyel kapcsolatosan?


Fontos azt leszögezni, hogy abszolút jó döntés nincs, mindig lesznek emberek, akik szerint egy döntés helytelen. Nézzük például azt, hogy hogyan készítünk túrós csuszát: jól meg kell főzni a tésztát, vagy sem? Felkeverjük-e a tejfölt, mielőtt rárakjuk? A tepertő a bőrében süljön meg, vagy anélkül? Ha erről megkérdezünk sokakat, nem lesz két ember, aki ugyanúgy fogja elmondani, mindenki a saját verziójára esküszik. Aztán jó esetben elfogadja a másik verzióját is, rosszabb esetben nem. Valahogy így van ez a bírói döntések meghozatalakor is, olyan ítélet még nem született, amivel maradéktalanul mindenki egyet értett volna.


A bírói lét alapvetően egy önálló munka és a bírónak kétféle látásmódja van: a direkt és a perifériás látás. A direkt látással látjuk, hogy merre megyünk, a perifériással meg lekövetjük a környezetünket. A társadalmi igények, reakciók természetesen ott vannak és mi sem vagyunk függetlenek a társadalomtól, a részesei vagyunk, sőt, a közösség érdekében hozzuk meg a döntéseinket is. Ugyanakkor ha Barabás és Jézus történetére tekintünk, láthatjuk, mi sülhet ki abból, ha a hatalom pontosan leköveti a tömeg akaratát. Nekünk, bíróknak, van egy dogmatikánk, ami mentén stabilan, biztosan, kikezdhetetlenül tudunk dolgozni; és úgy gondolom, első sorban ezzel, a direkt látással kell néznünk az ügyeinkre.


Min múlik az, hogy a jogi pályán belül kiből, mi lesz? Milyen képességekkel kell rendelkeznie egy hallgatónak, hogy jó bíró lehessen belőle?


Szerintem a magyar felsőoktatás egyik legnagyobb problémája jelenleg, hogy ezek a fontos döntések nagyon sokszor szinte pillanatnyi benyomásokon, élményeken múlnak – például az, hogy valaki valóban jó jogász, ügyvéd, bíró lesz-e, csak akkor derül ki, amikor már ott van az adott helyzetben, munkahelyen. Rendkívül becsülendő a szegedi jogi kar elmúlt 10-15 évében, hogy nagyon sok szimulációs helyzetet teremtenek, akár szemináriumokon, akár az Alma Mater Mentorprogramon keresztül – ilyenkor ugyanis a hallgatók ténylegesen megláthatják, hogy mi az, ami működik náluk, és mi az, ami nem.


Amikor a hallgatókat a Mentorprogramon keresztül közelről látjuk, általában meg tudjuk mondani, hogy megvannak-e azok az erősségek bennük, amelyek a bírói pályához szükségesek. Ilyen például az a tulajdonság, hogy az ember tudja magáról, hogy el akar és el is tud dönteni egy ügyet. Több olyan kollégám is volt, akik azért hagyták ott a szakmát, mert egyszerűen döntésképtelenek voltak


A másik nagyon fontos tulajdonság az empátia. Egy bírónak sok olyan ügyben kell megnyilvánulnia, amik a hétköznapi életben nem igen szokványosak: lopás, csalás, házassági bontóper, gyermektartásdíj fizetés… az ilyen nehéz helyzetekben pedig az emberek nem feltétlenül a személyiségük legegyüttműködőbb, legelfogadóbb oldalait mutatják meg. Nálunk sok a vita, jogvita, ezeket tudni kell jól kezelni. Akit mondjuk zavar az, hogy egymásnak ellentmondó emberekkel kell dolgozni, túlságosan hatása alá kerül a negatív érzelmeknek, az nem lesz egy jó bíró. Nekünk alapvetően mindig értelmi alapú munkát kell végezni és racionálisan megközelíteni a dolgokat – amellett, hogy empátiával valamennyi érzelmet is be kell engedni, hiszen ezekkel lesz a lehető legteljesebb egy adott ügyről alkotott képünk. Ez nem egyszerű, viszont nagyon fontos, hogy egy bíró így tudjon viszonyulni a munkájához.


Sok szerepben vagy jelen az életedben – bíróként, oktatóként, mentorként, családos apaként. Hogy érnek össze ezek a szerepek, mennyire szükséges elválasztani őket, hogy működjenek külön-külön?


Azt gondolom, hogy az ember a hivatásának nem lehet az áldozata, ugyanakkor nem engedheti meg azt sem, hogy amit egész nap csinál, ne szeresse. Sok hivatásnál látom azt, hogy az adott ember nem tudja a családját megóvni a munkájától – például egy büntető bíró, aki napi két-három üggyel dolgozik, aztán hazamegy és egész este bűnözőkről beszél. Ez így nem jó. Én sem feltételezhetem a gyerekeimről, hogy kábítószert rejtegetnek, adót csalnak, vagy emberölés előkészületében gondolkodnak, még ha ilyen történetekkel is találkozom nap mint nap. Ezeket muszáj bent hagyni a munkahelyen.


Úgy kell ezt elképzelni, mint amikor az ember elmegy a könyvtári olvasóterembe, ahonnan nem lehet kivinni a könyvet. Az ügyek ott vannak a polcon – nagyon izgalmasak, ezért bemegyek, elolvasom, és aztán visszarakom, semmiképpen nem viszem haza. És ugyanígy fordítva is fontos a szétválasztás, annál ugyanis nincs is rosszabb, mint amikor egy bíró ki van égve. Mi, amikor bemegyünk a tárgyalóterembe, olyan emberekkel találkozunk, akik valószínűleg életükben először és utoljára vannak ott. Az élményt, amit adunk, az állam nevében adjuk, nem a jó napunkat, rossz napunkat, utálatunkat vagy szeretetünket kell közvetíteni, hanem objektíven, teljes figyelemmel, a dolgokat a lehető legtisztábban látva kell megnyilvánulnunk.


Ennél a hivatásnál a legfontosabb az, hogy az ember már az elején kialakítsa a hitvallását, ars poeticáját, válaszoljon arra a kérdésre, hogy miért is vagyok itt, mit akarok elérni. Ha ez nincs meg, csak sodródok az ügyekkel és a helyzetekkel, akkor a döntéseim sem lesznek jók. Igazán jól dönteni akkor tudok, ha a menetközbeni folyamatokat is én irányítom, és a döntéseim azokat a célokat érik el, amiket belülről is igazán fontosnak tartok.


Interjú: Kósa Boglárka