Szolnok-Strasshof_borito_kiteritett-1

Dr. Molnár Judit történész: A véletlenek sorozata kellett, hogy 15 ezer embert ne Auschwitzba vigyen a vonat

Az 1944-es strasshofi deportálásnak emléket állító Szeged-Strasshof-Szeged című kötet (2021) után november 10-én, Szegeden bemutatják Molnár Judit és Frojimovics Kinga sorozatának második, a Szolnokról Strasshofba deportáltak sorsát leíró könyvét. A Szolnok-Strasshof-Szolnok című kötet a szegedihez hasonlóan azoknak a sorsával foglalkozik, akiket 1944 nyarán sorozatos véletlenek nyomán Szolnokról nem Auschwitzba, hanem az ausztriai Strasshof “rabszolgapiacára” szállítottak. Dr. Molnár Judittal, az SZTE ÁJTK Politológiai Tanszék egyetemi docensével beszélgettünk.

Molnár Judit történész (Szegedi Tudományegyetem ÁJTK)

Dr. Molnár Judit (SZTE ÁJTK)
Fotó: Karnok Csaba

─ 1944 nyarán a német megszállás alatt a Sztójay-kormány több mint 430 ezer magyarországi zsidót deportált, elsősorban az auschwitz-birkenaui megsemmisítő-táborba. Mintegy 15 ezer zsidót azonban a szegedi, szolnoki és debreceni gyűjtőtáborokból nem Auschwitzba, hanem ausztriai munkákra, Strasshofba szállítottak. Akik ide kerültek, lényegesen nagyobb eséllyel élték túl. Ha ezeket az embereket nem Strasshofba viszik, akkor Auschwitzba vitték volna őket?

─ Szögezzük le, 1944. március 19. után, attól kezdve, hogy az Eichmann-kommandó az országba érkezett, egyértelmű volt, hogy akiket Magyarországról deportálnak, azok megsemmisítő táborba kerülnek. Vagyis, akik Auschwitz-Birkenauba kerülnek, azok mintegy 80 százalékát körülbelül 24 órán belül megsemmisítik. Csak a véletlenek sorozatának köszönhető, hogy közülük néhány vonatot, mintegy 15 ezer embert nem Auschwitzba, hanem Strasshofba irányítottak. Eichmann felettesétől, Kaltenbrunnertől azt az utasítást kapta, hogy a Bécs környéki munkaerőhiány miatt oda kell vinni 12 ezer embert. Hogy ebből miként lett 15 ezer, azt még nem tudjuk; remélem, e kutatási projekt végére ki fog derülni.

─ Hogyan történt a kiválogatás?

─ A szegedi helyzetet ismerjük legrészletesebben, mivel itt a válogatókat, akik maguk is zsidók voltak, 1945-ben igazoló eljárás alá vonták. Az eljárás során mondták el, hogy milyen elv szerint kellett, hogy válogassanak. Strasshofba elsősorban a munkaszolgálatra vitt zsidó férfiak családtagjai, valamint a prominens vezetők és családtagjai kerültek. A strasshofi vonatokra tehát nők, idősek és gyerekek kerültek. A szolnoki és debreceni válogatásról nincs ilyen részletes leírás, de a visszaemlékezésekből az derül ki, hogy hasonló jellegű volt, mint Szegeden.

─ Milyen arányban élték túl a strasshofi deportálást?

─ A szegedi zsidó hitközség elnöke, Pap Róbert 1945-ben azt mondta, a strasshofi deportáltak 75-80 százaléka tért vissza Szegedre. A szolnoki és a debreceni kutatás alapján azt becsüljük, 50-60 százalékos volt a teljes strasshofi túlélési esély. Az auschwitzi 20 százalékhoz képest sokkal jobb, de ez akkor is egy rabszolgapiac volt. A megérkezőket fertőtlenítették, kaptak valamit enni és aztán jöttek az osztrák üzemekből, mezőgazdasági telepekről, bútorgyárból, fatelepekről és utcaseprésre, romeltakarításra válogatták őket. Az auschwitzi deportáltakhoz képest nekik azért némi választásuk azért mégis volt. Azok, akik együtt érkeztek, együtt is szerettek volna tovább menni, mivel ismerték egymást. Legfrissebb kutatásaink szerint Frojimovics Kinga kolléganőmmel, a kötet társszerkesztőjével, a szolnokiak, szegediek, debreceniek gyakran együtt maradtak.

─ Voltak-e példák emberséges viselkedésre az osztrákok részéről?

─ Amikor azt mondják, hogy kell harminc deportált dolgozni, az nem emberség. De miután az adott ausztriai munkahelyre kerültek a deportáltak, akkor valóban emberiességi kérdés volt, hogyan kezelik őket, milyen élelmiszert kapnak. Sok visszaemlékezésben fennmaradt az osztrákok embersége. Utólag visszakérdezve ők azt válaszolták, hogy azért segítettek, mert “az én gyerekem meg a fronton van - hátha segítenek az én gyerekemnek is”.

─ Magyarországon?

─ Hódmezővásárhelyet szokták példaként említeni, ahol a polgármester helyettes segített a zsidóknak. Tény, hogy Vásárhelyen nem volt gettó, és az is, hogy amikor megtudta, mikor fogják a zsidókat átszállítani Szegedre, akkor szólt a vásárhelyi zsidó vezetőknek. Ez lehetővé tette, hogy esetleg megbújjanak valahol. A bujkálás azonban különösen nehéz volt hónapokon keresztül, főleg kisebb városokban, ahol mindenki ismer mindenkit. Magam, a kutatásaim során az iratokban kifejezetten érzékeltem, hogy a polgármester helyettes valóban húzta az időt. Mindazonáltal, amikor az átszállításra került a sor, egy 50 fős csendőregység 2 nap alatt összeszedte és átvitte őket Szegedre. Számukra a végállomás ugyanaz volt.


Varga-Bela-1

Varga Béla, 14 éves fiú plakátja az 1944. december 31-i szilveszter esti programjukról. Forrás: Diary of Béla Varga (Strochlitz Archive, Haifa, Izrael)


─ Tudták-e előre azok, akiket Strasshofba vittek, hogy hová mennek? Sejtették, hogy jobb helyre kerülnek?

─ Érzékelték, hogy talán jobbat jelent, de konkrétan nem tudtak róla semmit. Azok is érzékelték, akik a listát állították össze. Többszörösen visszatérő elem a visszaemlékezésekben, hogy azok, akiket válogattak, nem tudták, nekik jó-e, ha a második vagy a harmadik vonatra kerülnek. A rókusi pályaudvar közelében lévő téglagyári gyűjtőtáborban olyan szörnyűek voltak a körülmények, hogy többen inkább az első vonattal akartak elmenni. A szegedi három vonatból az első Auschwitzba ment. A szolnoki két vonatból viszont az első ment Strasshofba. Honnan tudhatták volna, hogy melyik lesz a jó? Olyan eset is volt, hogy teljesen véletlenül a család egy részét, anyukát és gyerekeket vitték Strasshofba, míg az apa munkaszolgálatos volt és valamiért Debrecenbe került, ahonnan őt is, szintén véletlenül, Strasshofba vitték – és ott találkoztak. A véletlenek elképesztő sokasága volt, ami végül életet jelenthetett. És ha Strasshofba kerültek is, több olyan szegedi csoport volt, akiket 1945 tavaszán, közvetlenül a felszabadulás előtt nem gyűjtőtáborba vittek a németek, hanem az út mellett lemészárolták őket. Egy ilyen csoportba került a szegedi fotográfus Liebmann Béla felesége és kislánya is. Másik példa a szentesi árva gyerekek esete, akiket 1944-ben elvittek Strasshofba, de mivel nem voltak elég erősek a munkához, továbbították őket az auschwitzi megsemmisítőtáborba.

─ A zsidó válogatókkal szemben milyen érvekkel indítottak vizsgálatot?

─ 1945-ben az volt a vizsgálat alapja, hogy végül is milyen alapon válogatták az embereket akármilyen módon. Ezért igazolóbizottsági, majd népügyészségi eljárás zajlott, de a népbíróság elé már nem került az ügy. A kötetbe ezeket az iratokat nem raktuk bele, mert e könyveket emlékköteteknek szánjuk. Nem a felelősségre vonásról, hanem az emlékezésről szólnak. De gyűjtjük az iratokat és egy ráadás, negyedik kötetben majd megjelentetjük. Tegyük azért hozzá, hogy nem a zsidók felelősök azért, amit velük tettek. Ha volt is megérzés, hogy Strasshof jobb körülményeket jelent majd, a válogatók erről nem tudhattak semmi biztosat. Ugyanakkor ők egy külön vonatra, a Budapestről június 30-án induló úgynevezett Kasztner-vonatra kerültek, és elkerülték a megsemmisítőtábort.

─ Nyomasztó morális kérdés, akkor is, ha belekényszerítették őket…

─ Ez a vonat Kasztner Rezsőről, a magyar cionisták budapesti Mentőbizottságának helyettes vezetőjéről kapta nevét. A magyar cionisták a németekkel folytatott tárgyalásukban pénzt, értékeket ajánlottak fel zsidó emberéletekért, vagyis életeket vásároltak meg. Ebben az akcióban néhány hónapos bergen-belseni tartózkodás után kb. 1700 fő jutott át a semleges Svájcba. Zsidó prominensek, egyházi vezetők, tudósok mellett a mentőbizottság és családtagjaik is helyet kaptak a vonaton. Egy részük valóban gazdag zsidó volt, de emellett számos olyan fiatal került a vonatra, akik vidéki cionisták gyerekei voltak. Természetesen feltehető a kérdés, hogy a válogatás, és egyáltalán a németekkel való tárgyalás helyes volt-e. Azonban ők sem tudhatták, hogy nem kvázi túszként maradnak-e Bergen-Belsenben. Löw Immánuel szegedi főrabbi családja például nem élt ezzel a lehetőséggel, ők Pesten maradtak, nem szálltak fel a Kasztner-vonatra.

─ Milyen visszajelzéseket kaptak Önök, a Strasshof-sorozat szerkesztői az első kötet után?

─ A legfontosabb a túlélők, leszármazottjaik hálája volt. Nyáron levelet váltottunk Ember Judit Balázs Béla-díjas filmrendező lányával. Ember Judit, valamint testvére, Ember Mária, az 1974-ben megjelent Hajtűkanyar című dokumentumregény szerzője is a Szolnokról Strasshofba hurcoltak között voltak. Mindkettőjüket nagyon tisztelem, s úgy éreztem, a szolnoki kötet nem jelenhet meg úgy, hogy nem szerepelnek benne. Ember Judit lánya azt fejezte ki válaszában: boldog, hogy a strasshofi deportáltakról is beszélnek. A deportálások kapcsán eddig jobbára az Auschwitzba hurcolt emberek sorsával foglalkoztak kiadványok.

─ Milyen forrásokra alapozva közlik a strasshofi dokumentumokat?

A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) jegyzőkönyvei az első számú forrásaink. 1945-ben a deportálásból hazatérők első útja a budapesti hitközséghez vezetett, ahol a DEGOB-nál az amerikai JOINT segélyszervezet anyagi támogatásával ruhát, élelmet, útiköltséget kaptak, hogy haza tudjanak menni. Itt jegyzőkönyvet vettek fel deportálásuk körülményeiről. Volt egy kérdéssor, amire a kérdezőtől függően egyesek részletesebben, mások röviden válaszoltak. Szerencsére a szegediek részletesebben fejtették ki történetüket. A szolnoki hazatérőktől kevesebb jegyzőkönyvet ismerünk és azok is rendszerint csak 1-1,5 oldalasak. A jegyzőkönyvek eredetije a budapesti Zsidó Múzeum és Levéltárban találhatók, de vannak a jeruzsálemi Jad Vashem Intézetben is. A szolnokiak esetében hangsúlyosan, a Steven Spielberg által alapított Soá Alapítvány interjúit közöljük, amelyek az 1990-es években készültek. Köztük például az idén januárban elhunyt Fenákel Judittal készült beszélgetést, akinek a férje egyébként az a Bárdos Pál író, akit makói kisfiúként szintén Strasshofba deportáltak.

Varga-Bela-2

Részlet Varga Béla, 14 éves fiú feljegyzéseiből a napi étrendről. Forrás: Diary of Béla Varga (Strochlitz Archive, Haifa, Izrael)


─ Mekkora mennyiségű levéltári anyag átnézése kellett a három Strasshof-kötet elkészítéséhez? Egyáltalán, mennyi iratot nézett át ön a vészkorszak eddigi kutatása során?

A Jad Vashem magyarországi kutatócsoportja eddig többszázezer, lassan milliós nagyságrendű iratot vizsgált meg. Azért ilyen sokat, mert a téma szétszórva található a különböző fondokban. Amikor fiatal kutatóként a levéltárban elmondtam, milyen témát keresek, a levéltárosok közölték, hogy “holokauszt” iratcsomó nincs. De én nem is ezt akartam: tudtam, hogy a polgármester, a főispán, az alispán, a főszolgabíró, a csendőrség, a mérnöki hivatal iratait az egyestől az 50 ezresig végig kell nézni egyesével. A történész szempontjából szerencsés eset, ha voltak olyan közigazgatási vezetők, akik különválasztották a zsidó ügyeket és például egy “gettó iratcsomót” létrehoztak. A kutatáshoz azonban mégis végig kellett nézni a lakásügyeket, az ingóságok ügyeit, a rádióbeszolgáltatás ügyeit, a zsidó szerzők könyveinek ügyét, a zsinagógák ügyét. Egyetemista korom óta ezt csinálom: leülök a levéltárban és az 1-es sorszámtól kezdve elkezdem végignézni az iratokat.

─ Sok időt vesz még igénybe a vészkorszak iratainak teljes feltárása?

A Jad Vashem Intézet 1994-ben kereste meg, Karsai Lászlót és engem, hogy szeretnék, ha a magyar holokauszt iratanyaga fel lenne dolgozva és ki is kerülne a Jad Vashem levéltárába. Ők is megkérdezték, szerintünk ez hány éves munkát igényel. Mondtuk: öt-tíz évet. Még mindig nem fejeztük be. Azóta is kutatjuk, készítjük a másolatokat, és ezek a két állam közötti szerződés értelmében azóta is mennek ki Izraelbe. Már a kiküldött irategyüttes is többmilliós nagyságrendű. Mostanra az összes magyar állami levéltár anyagait lassan már átnéztük. Az egyetemi és az egyházi levéltárak irataival folytatjuk.

─ Az egyházi levéltárakban milyen iratokban lehet holokauszt téma?

─ Például az átkeresztelkedések irataiban. A Szeged-Strasshof-Szeged kötetben közöltük a Strasshof-túlélő, Ligeti Jenő elbeszélését; Ligeti újságíró, a Délmagyarország alapító nyomdájának vezetője, majd a lap kiadóvezetője volt. DEGOB jegyzőkönyvében mondja el, hogy a szegedi gettó utolsó napjaiban, a téglagyári gyűjtőtáborba hurcolás előtt sok zsidó át akart keresztelkedni. Valósággal megrohamozták a gettóba jött két római katolikus lelkészt, akik “bár külön-külön világos reggelig kereszteltek, nem készültek el a sok jelentkezővel”. Elfogyott a szentelt víz, elfogytak a blanketták és még mindig volt jelentkező, pedig az akkori törvények szerint ez már semmit nem jelentett. Frenkel Jenő rabbi figyelmeztetett, hogy az átkeresztelkedésnek nincs értelme, de az emberek a gyerekeik életét próbálták menteni, s azt gondolták, hátha ezzel segítenek.


GYERMEKI MEMENTÓK
A Szolnok-Strasshof-Szolnok kötet közöl néhány rajzos-kézírásos plakátot a gyerekek “vidám” estjeiről, jelezve, hogy a deportáltak egymás között hogyan próbálták lelki-közösségi igényeiket fenntartani. A kötetben szerepel egy gyerekként írott tábori feljegyzés is a deportáltak napi étrendjéről, amelyből kiderül, hogy a munka mellé milyen silány étkezés járt. Az étrendet lejegyző gyermekről, Varga Béláról és édesapjáról a kötet fotót is közöl a szolnoki gettóból, a Strasshofba indulás előtti napokból.

Frojimovics Kinga–Molnár Judit: Szolnok-Strasshof-Szolnok.
Tények és emlékek a Bécsben és környékén "jégre tett Szolnokról deportáltakról 1944-1948.
A szegedi bemutatót november 10-én 16 órakor rendezik a Szegedi Zsidó Hitközség dísztermében.

Frojimovics Kinga és Molnár Judit: Szeged-Strasshof-Szeged kötete letölthető a Klebelsberg Egyetemi Könyvtár Contenta repozitóriumából. Az interjúban érintett témákról, a strasshofi deportálásokról, a Kasztner-vonat történetéről Molnár Judit ebben a kötetben közöl tanulmányt.

SZTE Info - Panek Sándor

Borítókép: Frojimovics Kinga–Molnár Judit: Szolnok-Strasshof-Szolnok kötetének borítója.