Abortusz:

Vitavezető kérdések (ajánlott):

• Mikor kezdődik az emberi élet?
• Milyen nézetek alakultak ki az abortusszal kapcsolatban?
• Német és magyar Alkotmánybíróság álláspontjának összehasonlítása.
• Milyen jogok „ütköznek” az abortusz esetén?
• Mik a terhesség-megszakítás feltételei?
• Mik azok az ún. „abortusz hajók”?
• Milyen álláspontot képvisel az új alkotmány-koncepció?

Az egyén (ön)hatalma az élet elvételében - Abortusz

Összeállították: Vida-Sós Tünde és Jakó Nóra

Nemzetközi dokumentumok és az alkotmányok az élethez és emberi méltósághoz való jogot általában együtt említik, ahogy a magyar Alkotmány is az 54. §-ban: „A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit sem lehet önkényesen megfosztani.” Ezzel a harmadik köztársaság alkotmánya jóval szélesebb védelmet biztosít mint az 1946. évi I. törvénycikk.

Az Alkotmánybíróság az emberi méltóság fogalmát a 64/1991. (XII. 17.) számú határozatában értelmezte: „A méltóság az emberi élettel eleve együtt járó minőség, amely oszthatatlan és korlátozhatatlan, s ezért minden emberre nézve egyenlő. … Emberi méltósága és élete mindenkinek érinthetetlen, aki ember, függetlenül fizikai és szellemi fejlettségétől, illetve állapotától, és attól is, hogy emberi lehetőségéből mennyit valósított meg és miért annyit.”

Az alkotmánybírósági gyakorlatban az emberi méltósághoz való jog – oszthatatlan egységben az élethez való joggal – az alapjogok hierarchiájának legmagasabb fokán áll. Ez a jog mindenekelőtt az ember jogi státusát biztosítja és az emberi életet védelmezi. E tekintetben az emberi méltósághoz való jog abszolút, vagyis korlátozhatatlan, és ez azokban az esetekben jut szerephez, amikor az ember jogi státusáról, a személyiség egészéről kell döntést hozni.

A 8/1990. (IV.23.) AB határozat óta az emberi méltósághoz való jog általános személyiségvédelmi funkcióval bír, az Alkotmánybíróság e jogot az ún. „általános személyiségi jog” alkotmányi megfogalmazásának tekinti. Az általános személyiségi jognak különböző aspektusai vannak, különböző megfogalmazásokban szerepel a testület döntéseiben, így például a személyiség szabad kibontakoztatásához, az önrendelkezés szabadságához való jogként, általános cselekvési szabadságként, avagy a magánszférához való jogként. Ezek a jogok tehát a méltósághoz való jogból származnak, de azzal nem azonosak, és szemben az anyajoggal, korlátozhatók a szükségesség és arányosság követelményeinek megfelelően. Az általános személyiségi jog olyan szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható.

Az emberi méltósághoz való jog „anyajog” jellege kétféle szempontból is megnyilvánul : egyrészt az Alkotmányban említett legtöbb alapvető emberi jog az emberi méltósághoz való jogból származik, másrészt ebből a jogból vezethető le számos olyan alapvető egyéni jogosultság, amelyet az Alkotmány nem nevesít. (lásd: Balogh Zsolt –Holló András: Az értelmezett alkotmány. Magyar Hivatalos Közlönykiadó Budapest, 2000. 522-523.o.)

 

Emberi méltóság és az Alkotmányban szereplő jogok:

- az ún. kommunikációs alapjogok (a véleménynyilvánítás, az önkifejezés szabadsága, a lelkiismereti és a vallás szabadsága, a gyülekezéshez és az egyesüléshez való jog, a tudományos és a művészeti élet szabadsága, valamint a tanszabadság)

- a magánszféra elemei (jó hírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, a magántitokhoz és a személyes adatok védelméhez való jog)

- a büntetőügyekben érvényesülő alapjogok (a kínzás és a kegyetlen, embertelen megalázó bánásmód tilalma, a személyes szabadsághoz való jog, a habeas corpus, az ártatlanság vélelme, a védelemhez való jog és a nullum crimen et nulla poena sine lege elve)

- a gazdasági életben való részvételt biztosító alkotmányos jogok (foglalkozás megválasztásának szabadsága, a vállalkozás joga és a szerződési szabadság)

- a szociális biztonsághoz való jog (lásd: 32/1998. (VI.25.) ABH, de a lakhatáshoz való jog kapcsán lásd: 42/2000. (XI.8.) ABH)

 

Emberi méltóság és az Alkotmányban nem szereplő jogok:

- az önazonossághoz és az önrendelkezéshez való jog (57/1991. (XI.8.) ABH, az ún. Jánosi-ügy)

- a magánszféra védelméhez való jog (46/1991. (IX.10.) ABH)

- a terhesség-megszakításhoz való jog (64/1991. (XII.17.)

- a perbeli rendelkezési jog (9/1992. (I.30) ABH és 1/1994. (I.7.) ABH)

- a házasságkötés szabadságához való jog (22/1992. (IV.10.) ABH)

- a testi integritáshoz való jog (75/1995. (XII.21.) ABH)

- az egészségügyi ellátás visszautasításához való jog (36/2000. (X.27.) ABH)

- az orvosválasztás szabadsága (56/2000. (XII. 19.) ABH)

- a névjog elemeinek védelme (58/2001. (XII.7.) ABH)

 

Az emberi méltósághoz való jognak a személyiség szabad kibontakoztatását és a magánszféra védelmét biztosító jogok megalapozása melletti másik funkciója az egyenlőség biztosítása. Az emberi méltóság egyenlősége egyrészt a méltósághoz való jog fogalmi eleme, másrészt az emberi méltóság a hátrányos megkülönböztetés tilalmának mércéje. (lásd: Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon Osiris Kiadó, Budapest 2001., 460.o.)

 

A terhességmegszakítás emberi jogi kérdéseiről nem alakult ki olyan, a nemzetközi jogban és az európai alkotmányjogban megnyilvánuló elvi egyetértés, mint a halálbüntetés elutasításáról. Ennek oka hogy abortusz esetén két, egyformán erős emberi jogi meggyőződés került szembe egymással. Az egyik nézet képviselői a terhes nők méltóságát és önrendelkezési jogát tekintik elsődlegesnek és azt hangsúlyozzák, hogy az állam nem kényszerítheti a nőket a magzat kihordására és megszülésére. Ebben a felfogásban csak a már életképessé vált vagy az élve született magzat tekinthető az emberi jogok alanyának (pro choice vagy „választáspártiak”). A másik nézet szerint az embriónak és a magzatnak is joga van az élethez, ezért csak olyan esetben szabad megölni, amikor a megszületett emberek életének elvétele is megengedett (pro life vagy életvédők) (a terhesség megszakítás modelljeire lásd: Halmai Gábor-Tóth Gábor Attila: Emberi jogok. Osiris Kiadó, Budapest 2008., 329-330.o.)

 

A második világháború előtt Magyarországon a terhességmegszakítás bűncselekménynek minősült, a jogszabályi liberalizáció csak 1956 nyarán történt meg. A rendszerváltást megelőző évtizedekben több-kevesebb korlátozást tartalmazó, de alapvetően megengedő abortuszszabályok voltak életben. Az Alkotmánybíróság két jelentős határozatban foglalkozott az abortusz alkotmányosságának, illetve a magzat jogalanyiságának kérdésével. Az első abortusz határozatban (64/1991. (XII.17.) ABH) megsemmisítette a terhességmegszakítás korábbi rendeleti szintű szabályozását, lényegében formai okokra – mégpedig a törvényi szabályozási szint követelményére – hivatkozva, és egyúttal felvázolta a későbbiekben megalkotandó törvény alkotmányos kereteit. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta azt is hogy a vonatkozó jogszabályok alkotmányossága megítélésének tartalmi előfeltétele a magzat jogi státusának tisztázása, amely az Alkotmány értelmezésével nem állapítható meg. Mindkét lehetséges értelmezés összefér az Alkotmánnyal, az alkotmányból nem következik hogy a magzat jogalanyiságát el kellene ismerni, de az sem hogy ne lehetne a magzatot jogilag embernek tekinteni. A magzat jogalanyiságáról a törvényhozó dönthet, melynek legcélszerűbb szabályozási módja az lenne, ha magában az alkotmányban tisztáznák a kérdést. (lásd még: 64/1991. (XII.17.) ABH további részletei és a párhuzamos vélemények)

Egy évvel a határozat kihirdetése után alkotta meg a parlament a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvényt, amely nem terjesztette ki az ember jogalanyiságát a megszületés előtti időre, egyúttal szabályozta a művi abortusz feltételeit.

A magzat jogállásának – az Alkotmánybíróság határozatával és a magzatvédelmi törvénnyel szembeni radikális átértékelésére tett kísérletet a Bajai Városi Bíróság az ún. dávodi ügyben  ( lásd: Fundamentum, 1998/3., Bírósági Határozatok 1998/372.)

A magzatvédelmi törvény alkotmányosságával foglalkozik a második abortuszhatározat (48/1998. (XI.23.) ABH). Az Alkotmánybíróság megerősítette, hogy a törvény elfogadásával a parlament formailag teljesítette kötelességét: a jogalkotók azzal, hogy nem rendelkeztek a magzat jogalanyiságáról, azt juttatták kifejezésre, hogy a magzat jogi értelemben nem ember, és nem illetik meg jogok. Ebből következően az abortuszszabályok alkotmányossága attól függ, hogy egyensúlyban vannak-e a nők önrendelkezési jogát biztosító és az állam életvédelmi kötelességét érvényre juttató rendelkezések. Az állapotos nő abortuszt megalapozó önrendelkezési joga a terhességmegszakítás feltételei közül leginkább a súlyos válsághelyzet kategóriájában jelenik meg, melynek szabályozásával kapcsolatban az Alkotmánybíróság több alkotmányos kifogást is megállapított (lásd a határozatot, ill. Sári János – Somody Bernadette: Alapjogok 95-96.o.)

Az Országgyűlés az Alkotmánybíróság határozata alapján 2000. júniusában módosította a magzatvédelmi törvényt. A jogalkotók nem a válsághelyzet ellenőrizhetővé tételével, hanem az abortuszt megelőző tanácsadás átalakításával biztosítottak nagyobb teret az állami életvédelem érvényesülésének. (lásd: Tanácsadás válsághelyzetben. Fundamentum 1999/1.)

Az Alkotmánybíróság két határozatán alapuló magyarországi abortuszszabályozás a külföldi mintákat követi annyiban, hogy a női önrendelkezési jog és az azzal szemben álló állami életvédelmi kötelesség közötti egyensúly megteremtésére irányul. A magyar Alkotmánybíróság azzal kísérelt meg új mintát teremteni, hogy kimondta: ha az Országgyűlés úgy dönt, hogy a magzatot megilleti az élethez való jog, akkor az abortuszt be kell tiltani. Határozataiban a németországi megközelítést vette át azzal a különbséggel, hogy a kiterjedt intézményes életvédelem nem a magzat élethez való jogából fakad. Ennek oka, hogy a magyar Alkotmánybíróság a halálbüntetés eltörlésekor az élethez való jogot abszolút jogként definiálta, ezért a magzat jogalanyiságának elismerése az abortusz betiltását eredményezte volna.

Ajánlott irodalom:

• 1992. évi LXXIX. törvény
• 64/1991. (XII. 17.) AB határozat
• 48/1998. (XI. 23.) AB határozat

Jogesetek: (rövid leírás Emberi jogok 331-338. oldal)

• Roe v Wade (Egyesült Államok Legfelső Bírósága 1973.)
• City of Akron v. Akron Center for Reproductive Health Inc. (Egyesült Államok Legfelső Bírósága 1983.)
• Webster v. Reproductive Health Service (Egyesült Államok Legfelső Bírósága 1989.)
• Planned Parenthood of Southeastern Pennsylvania v. Casey (Egyesült Államok Legfelső Bírósága 1992.)
• Német Szövetségi Alkotmánybíróság határozatai: BVerfGE 39, 1 (1975), BVerfGE 88, 203 (1993)
• lengyel alkotmánytanács határozata:26/96. (28.5.1997.)
• Írország A.G. v. X., I.R. 1. 1992.- 14 éves megerőszakolt lány Egyesült Királyságba utazhat terhesség-megszakítás céljából
• X. v. United Kingdom, 8416/79, Decision of 13 May 1980- apa helyzete
• Brüggemann and Scheuten v. Germany, 6959/75, Report of 12 July 1977.- terhesség-megszakítás és a magán- és családi élet tiszteletben tartása
• Bajai Városi Bíróság ítélete (ún. Dávodi-ügy)

• Hanák András: „Egy különös abortusz után”. Fundamentum 1998. (2. évf.) 3.szám 82-88. oldal
• Jobbágyi Gábor: A dávodi abortuszper Jogtudományi Közlöny 2002/11. 465-473. oldal
• Halmai Gábor és Tóth Gábor Attila: Emberi jogok. Osiris Kiadó, Budapest 2008.
• Az Alkotmány Kommentárja II. –Az élethez és emberi méltósághoz való jog 1922-1926. oldal
• Dr. Grád András: A strasbourgi emberi jogi bíráskodás kézikönyve. Strasbourg Bt., Budapest 2005. 93-94. oldal
• Kis János: Az abortuszról. Érvek és ellenérvek. Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1992.
• Lovászy László Gábor: Rövid elmélkedés a modern abortusz-paradoxonról a magyar alkotmányozás fényében az állam életvédelmi kötelezettsége szempontjából. Európa-jog 20010. (10. évf.) 5.sz. 3-12. old
• Scheppele, Kim Lane - Kalocsai Csilla (ford.): Európai alkotmányos konszenzus az abortuszról. Fundamentum: az emberi jogok folyóirata, 1998. (2. évf.) 3. sz. 114-120. old.
• Frivaldszky János: Az emberi személy alkotmányos fogalma felé, in: Schanda Balázs - Varga Zs. András (szerk): Látlelet közjogunk elmúlt évtizedéből (PPKE JÁK, Budapest, 2010)
  

Eutanázia:

• Eutanázia fajtái és alkalmazásának modelljei a világban
• Milyen álláspontok alakultak ki az élet elvételével kapcsolatosan?
• Megilleti az egyént a halálhoz való jog?
• Összeegyeztethető-e a tradicionális orvos szereppel az aktív eutanázia?
• Nemzetközi kitekintés: trendek az asszisztált öngyilkosság és a halálhoz való jog engedélyezésével kapcsolatosan

 

Az egyén (ön)hatalma az élet elvételében - Eutanázia

Összeállították: Vida-Sós Tünde és Jakó Nóra

A magyar Alkotmánybíróság az emberi életet és méltóságot a legjelentősebb alkotmányos értéknek tartja, és ebből következően az emberi méltósághoz való jogot és az élethez való jogot az emberi személyiség egészét védelmező, ezért az alapvető jogok hierarchiájának élén álló, egységes és korlátozhatatlan jogként szemléli (oszthatatlansági elv). Ennek a felfogásnak az alapja az, hogy az Alkotmánybíróság az ún. monista emberfelfogást fogadta el, szemben az alapjogi bíráskodásban uralkodó dualista felfogással, mely szerint a méltósághoz való jog az élethez való jog felett áll. Az Alkotmánybíróság felfogása szerint a monista felfogás és az abból eredő oszthatatlansági elv emberi jogi nézőpontból többletvédelmet biztosít az egyén számára a két jog különállását valló felfogásokhoz képest. (részletesen lásd: Halmai Gábor-Tóth Gábor Attila: Emberi jogok. Osiris Kiadó, Budapest 2008., 306-313.o.)

Az emberi méltósághoz való jog és az élethez való jog érvényesülésének határterületét jelenti az eutanázia dilemmája, amikor azt a kérdést veti fel, hogy le lehet-e mondani az életről, meddig terjed az egyén önrendelkezési joga. Az eutanázia körébe sorolható, ha a beteg érdekében az orvos a gyógyíthatatlan betegét halálba segíti, illetve életfenntartó beavatkozásokat megszüntet vagy elmulaszt. Az eutanázia fajtái:

 

Önkéntes eutanázia : a beteg kérésére történik

Nem önkéntes eutanázia : a beteg beleegyezése nélkül történik

 

Aktív eutanázia: az orvos olyan tevékenysége okozza a beteg halálát, amelytől egy egészséges ember is meghalna (pl.: halálos injekció)

Passzív eutanázia: az orvos nem kezeli a beteget (pl.: nem éleszti újra), ill. beszünteti a kezelését, s ezzel engedi meghalni (pl.: lekapcsolja a lélegeztetőgépet)

 

Direkt eutanázia: az orvos szándéka a beteg halála

Indirekt eutanázia: orvos tevékenységének előre látott, de nem szándékolt következménye a beteg halála (pl.: ha az orvos fájdalomcsillapítási céllal olyan mennyiségű narkotikumot ad a betegének, amely légzésgátló hatása miatt megrövidíti a beteg életét)

 

Az eutanázia legfontosabb feltétele, hogy az orvos mindig a beteg érdekében cselekszik. Ezért helytelen az eutanáziát összekeverni az azzal éppen ellentétes célú hitleri eugenika programmal, amelynek keretében értéktelennek minősített embercsoportok kényszersterilizálása, majd végül legyilkolása zajlott. Nem tekinthetők eutanáziának a szűkös egészségügyi források elosztásáról hozott döntések sem, vagyis az olyan esetek, amikor a beteg azért hal meg, mert életben tartásához nem állnak rendelkezésre egészségügyi eszközök (pl. nem minden rászoruló beteg jut lélegeztetőgéphez).

Demokratikus államokban mára általánosan elfogadottá vált, hogy az önrendelkezési jognak az egészségügy terén is érvényesülnie kell. A betegek maguk dönthetnek a kezelésükkel kapcsolatos kérdésekben. Az orvos beteg viszonyt a megfelelő tájékoztatáson alapuló beleegyezés elve határozza meg, amely szerint az orvos csak a megfelelően informált beteg önkéntes felhatalmazása alapján végezheti el a szükséges vizsgálatokat és beavatkozásokat. (Az USA gyakorlatára lásd: Halmai Gábor-Tóth Gábor Attila: Emberi jogok. Osiris Kiadó, Budapest 2008., 349-352.o.)

Az aktív eutanázia a legtöbb államban bűncselekmény: emberölésnek minősül (kivéve pl. Hollandia meghatározott feltételekkel). Az aktív eutanázia tilalma ugyanakkor általában nem jár együtt az ún. kettős hatású fájdalomcsillapítás szankcionálásával. Ez azt jelenti, hogy az orvost nem vonják felelősségre, ha a beteg érdekeit és kívánságait szem előtt tartva a fájdalmak csillapítása céljából előírt szer mintegy mellékhatásként a beteg halálát is okozza. Az előre látott, nagy valószínűséggel bekövetkező, de nem szándékolt halál ilyen esetben nem róható az orvos terhére (indirekt eutanázia, pl. Egyesült Királyság, Németország)

A passzív eutanázia megítélése differenciáltabb. A betegek jogvédelmét biztosító magyar jogszabályok 1998 előtt hiányosak voltak, de az eutanázia minden formája tilos volt (lásd: Binder-ügy Halmai im.: 358-359.o.)

Az 1998-ban hatályba lépett egészségügyi törvény (1997. évi CLIV. törvény, továbbiakban Eütv.) már kimondja, hogy az orvosi kezelés a beteg beleegyezésétől függ, és a cselekvőképes betegnek joga van az ellátás visszautasításához. Az életfenntartó és életmentő kezelés visszautasítását elvileg lehetővé teszi (passzív eutanázia): „A betegség természetes lefolyását lehetővé téve az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására csak abban az esetben van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül - megfelelő egészségügyi ellátás mellett is - halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. ” (Eütv. 20.§ (3) bek.)

Az életfenntartó, illetve életmentő beavatkozás visszautasításának további feltételei (Eütv. 20.§ (2)-(8) bek.):

- Közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban, ill. a beteg írásképtelensége esetén 2 tanú együttes jelenlétében utasította vissza. (Nyilatkozatát a beteg bármikor alaki kötöttségek nélkül visszavonhatja)

- A visszautasítás csak akkor érvényes, ha egy 3 tagú orvosi bizottság vizsgálja a beteget, és egybehangzóan, írásban nyilatkozik, hogy beteg a döntését a következményei tudatában hozta, ill. a tv-i feltételek fennállnak. Az orvosi bizottság nyilatkozatát követő 3. napon két tanú előtt megismétli a kezelés visszautasítását.

- Meg kell kísérelnie lebeszélni a beteget a döntésről.

 

A törvény emellett intézményesíti az előzetes jognyilatkozat két formáját: A cselekvőképes személy – későbbi esetleges cselekvőképtelensége esetére – közokiratban visszautasíthat életfenntartó, életmentő beavatkozásokat, ill. közokiratban megnevezheti azt a cselekvőképes személyt, aki ilyen esetben a visszautasítási jogát helyette gyakorolhatja (további feltételeket lásd: Eütv. 22.§). Az önrendelkezési jog magában foglalja a már megkezdett életfenntartó kezelés megszüntetésének jogát is (lásd: 117/1998. (VI.16.) Korm.r.).

Az Eütv. nem biztosítja azoknak az önrendelkezést, akik gyógyíthatatlan és kínzó betegségben szenvednek, de agresszív orvosi kezeléssel bizonytalan ideig még életben tarthatók és azokét sem, akik betegsége nem gyógyíthatatlan, de betegségük vég nélküli szenvedéssel jár.

 

Az Alkotmánybíróság a 36/2000. (X.27.) AB határozatában az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasításának jogát az eutanázia egyik lehetséges esetének tekinti. Az eutanázia alkotmányosságának megítélésével – több alkotmánybíró párhuzamos indoklásával, illetve különvéleményével – a 22/2003. (IV.28.) AB határozat foglalkozott. Az emberi méltósághoz való jog különféle esetei közül a testület állásfoglalása kialakításakor az önrendelkezési jogból indult ki. A saját haláláról való döntés ugyanis mindenkit megillet, függetlenül attól, hogy egészséges vagy beteg, és ha beteg, betegsége az orvostudomány szerint gyógyítható-e vagy nem.

Az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog a maga egységében abszolút jellegű, korlátozhatatlan. A két jog egysége és az ezzel együtt járó korlátozhatatlansága azonban csak olyan helyzetre vonatkozik, amikor az életet és az attól elválaszthatatlan emberi méltóságot mások korlátoznák. A gyógyíthatatlan betegek életének emberi méltósághoz való jogával összhangban történő befejezésével kapcsolatos alkotmányossági kérdésnek az a sajátossága, hogy itt a két jog nem elválaszthatatlan egységben jelenik meg. Ellenkezőleg ezen életszakasz megélésének kényszeréből adódóan az emberi méltóság sérelme éppen az által következik be, hogy bár a beteg gyógyíthatatlan, az élet nem ér véget azon a ponton, ahol élete a betegség elvesztésével járó súlyos testi, lelki szenvedés, a kiszolgáltatottság és a reménytelenség érzése folytán kibékíthetetlen ellentétbe kerül méltóságérzetével. Ez pedig azt jelenti, hogy az egyik jog érvényesülésével együtt járhat a másik korlátozása.

Az alkotmánybírósági határozatban az eutanáziát megalapozó önrendelkezési jog korlátozását a testület, az állam életvédelmi kötelezettségével indokolta. Az életvédelmi kötelezettség ez esetben arra irányul, hogy a beteg eutanáziáról való döntési folyamatát ne zavarhassák meg idegen hatások, a környezet befolyása, az érintett kifejezett és szabad akarata hiányában senkinek az életéről ne mondjanak le, senkit se ölhessenek meg. A súlyos gyógyíthatatlan betegségben szenvedő személyekkel kapcsolatban az e betegek helyzetéből, állapotából adódóan az állam életvédelmi kötelezettségének külön hangsúllyal kell érvényesülnie.

Megállapította az Alkotmánybíróság, hogy az életmentő, életfenntartó orvosi beavatkozás beszüntetése, valamint a beteg halálba segítése a gyógyíthatatlan beteg óhajának hiányában éppen azt az elméletet – a beteg beleegyezését – iktatná ki a döntésből, mely kapcsolatot teremtene az élet folytatása vagy befejezése közötti választás és a beteg önrendelkezési joga között. A passzív eutanázia megengedése az orvos számára azt jelentené, hogy a döntés átkerülne az orvos „hatáskörébe”, tehát éppen a beteg önrendelkezési jogának korlátozásával járna. Ez az a mozzanat, ami miatt nem alkotmányellenes a beteg – akarata ellenére történő – halálba átsegítésének büntető jogi szankcionálása.

Az alkotmánybírósági határozat értelmében a gyógyíthatatlan betegnek az a kívánsága, hogy életének ne pusztán az életfenntartó, életmentő orvosi beavatkozás visszautasításával, hanem az orvos tevőleges segítségével vessen véget (aktív eutanázia), az alkotmányossági megítélés szempontjából már nem tekinthető az életével, illetőleg a halálával kapcsolatos önrendelkezési joga olyan részének, amelyet a törvény más alapjog védelme érdekében akár teljes egészében is ne vonhatna el.

Ajánlott irodalom:

• 1972. évi II. törvény
• 1997. évi CLIV. törvény
• BH. 1996. 349. (Binder-ügy)
• 36/2000. (X. 27.) AB határozat
• 22/2003. (IV.28.) AB határozat

 

Jogesetek:

 

• Cruzan v. Director, Missouri Department of Health (Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 1990)
• Rodriguez v. British Columbia (Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 1993)
  
• Kevorkian-ügy (USA)
  
• Theresa Marie Schindler Schavio (Terry Schiavo)-ügy (USA)
  
• Pretty v. United Kingdom. 2346/02, Judgment of 29 April 2002.[Emberi Jogok Európai Bírósága]
• Office of Public Prosecutions v. Chabot (1994)

 

• Halmai Gábor és Tóth Gábor Attila: Emberi jogok. Osiris Kiadó, Budapest 2008.
• Az Alkotmány Kommentárja II. –Az élethez és emberi méltósághoz való jog 1922-1926. oldal
• Hámori Antal: Az „eutanázia” fogalmához. Magyar jog 2010 (57. évf.) 9.sz. 561-568. oldal
• Hegedűs Katalin: Újabb viták az eutanázia és palliatív terápiáról. Lam Lege Artis Mediciane 2008. (18. évf.) 10. sz. 732-735. oldal
• Hegedűs Katalin: Életvégi dilemmák- az eutanázia és a palliatív terápia néhány etikai kérdései. Lam Lege Artis Mediciane 2005. (15. évf.) 10. évf. 784- 787. oldal
• Barcsi Tamás: Az emberhez méltó halál lehetősége: az eutanázia és alternatívája. Esély: társadalom- és szociálpolitikai folyóirat 2004. (15. évf.) 5. sz. 101-113. oldal
• Jobbágyi Gábor: Eutanázia I. Magyar Szemle 2004. (13. évf.) 5-6. sz. 6-32. oldal
• Jobbágyi Gábor: Eutanázia II. Magyar Szemle 2004. (13. évf.) 7-8. sz. 82-108. oldal
• Uitz Renáta: Váratlan lehetőségek kényszere: eutanázia döntés margójára. Fundamentum: az emberi jogok folyóirata 2003. (7. évf.) 3-4. sz. 106-121. oldal
• Szente Zoltán: Az alkotmány morális olvasatától a pragmatikus alkotmányértelmezésig: kommentár az AB-eutanázia határozatához. Fundamentum: az emberi jogok folyóirata 2003. (7. évf.) 3-4. sz. 91-105. oldal
• Tóth Gábor Attila: Eutanázia- az önrendelkezési jog táguló határai. Társadalmi szemle 1997. (52. évf.) 1. sz. 52-61. oldal
• Kovács József: Az eutanázia etikai dilemmái. Magyar Tudomány, 1996. (41. (103.) köt.) 7. sz. 791-809. old.
• Eutanázia - egy európai konszenzus felé? Európai szemmel, 1996. 1-2. sz. 66-70. old.