Köszöntjük a Magyar Jogtörténeti Tanszék Honlapján!

Az alkotmány és a jog intézményei történeti kialakulásának és fejlődésének kutatása, oktatása kezdettől hozzá tartozott a szegedi jogi felsőoktatáshoz, olyannyira, hogy a legkiválóbb magyar jogi histórikusok között mindig találunk szegedit.

1. A Szegedre költözött egyetemen az első években olyan személy töltötte be a Jogtörténeti Tanszéket és adta elő a magyar jogtörténetet, aki bár letette névjegyét e tudományszak asztalára is, magát igazán nem tekintette jogtörténésznek: Ereky István (1876–1943). Az inkább közigazgatási joggal foglalkozó Ereky nagy szakmai hozzáértéssel, lelkesen tartotta meg a jogtörténeti órákat. Ekkor, a két világháború között még “csak” magyar alkotmány- és jogtörténet került bemutatásra, a paletta a háború után bővült az egyetemes jogtörténettel.

Ereky jogtörténeti érdeklődését példázza “Jogtörténelmi és közigazgatási jogi tanulmányok” (1917) c. kétkötetes munkája, mely Eperjesen jelent meg, hiszen Ereky István 1914-ben még a pozsonyi egyetemen lett egyetemi tanár.

2. Nem kellett sokáig várni, hogy vérbeli jogtörténész kerüljön a szegedi Jogtörténeti Tanszék élére: 1927-től 1938-ig Iványi Béla (1878–1964) jegyezte e fontos alapozó tárgyat. Iványi a debreceni egyetemen habilitált, majd 1927-től Szegeden folytatta pályafutását. Mindmáig az egyetlen jogtörténész, aki paleográfiai felkészültségénél fogva nemcsak el tudta olvasni a középkori okleveleket, de azok kritikai forráskiadására is vállalkozott, mi több: jogtörténeti munkásságának gerincét alkotják e művei. Azért kell e tény fontosságát hangsúlyozni, mert középkori okleveleink meghatározó hányada tartalmát tekintve tisztán jogi vonatkozású, elolvasásuk és főleg szakszerű értelmezésük alapos jogtörténeti tudás nélkül szinte lehetetlen. Iványi sorra vette kézbe és adta ki egyes középkori városaink és főleg magánlevéltárak anyagát. A szabad királyi városok feldolgozott iratanyagából kiemelést érdemel: “Bártfa sz. kir. város levéltára 1319–1526.” (1910), “Eperjes sz. kir. város levéltára 1245–1519” (1931), a magánlevéltárak kutatási eredményeinek illusztrálására pedig: “A Tomaj-nemzetségbeli Losonczi Bánffy család története 1458–1526). Oklevéltár.” (1928), “A Római Szent Birodalmi Széki Gróf Teleki család gyömrői levéltára” (1931) és “Címeres levelek a keszthelyi és körmendi hercegi levéltárakban” (1942). Érdeklődése kiterjedt a városjogok történetére is, mint azt “Göncz szabadalmas mezőváros története” (1926) és “A városi polgárjog keletkezése, figyelemmel Buda és Pest városokra” (1936) c. monográfiái is mutatják. Tehetségének és munkásságának elsimeréseként a MTA 1920-ban levelező tagjai közé választotta.

3. A tanszék — és az egész magyar jogtörténész-társadalom — mindmáig legkimagaslóbb jogtörténész egyénisége, Bónis György (1914–1985) a kar 1940. évi, Kolozsvárra történő visszatelepedése idején, rögtön annak kezdetén, mint az ország legfiatalabb egyetemi tanára kapott egyetemünkre kinevezést. A középiskolai tanulmányait a pesti piaristák nagyhírű és szigorú gimnáziumában eminensen végző diák a budapesti egyetemen sem adta alább: sub auspiciis gubernatoris szerzett jogi diplomát. Tudományos érdeklődése hamar a jogtörténet felé fordult, és Eckhart Ferenc szemináriumában hallgatóként készített nagyszerű dolgozatával: “A magyar büntetőtörvénykönyv első javaslata 1712-ben” (1934) máris berobbant a magyar jogtörténészek (egyébként akkor sem túl népes) táborába. Disszertációja is máig értékes adalékokkal szolgál egy kevéssé felderített szakterületen: a 18. századi igazságügyi reformok egyikét vette górcső alá: “A bírósági szervezet megújítása III. Károly korában” (1935). A pesti Egyetemi Könyvtárban eltöltött rövid idő után egy esztendőt tanult ösztöndíjasként Londonban, ami maradandó élményt jelentett számára; az angol jog történeti szelleme erős hatást gyakorolt tudományos felfogására. Hamar észrevette azokat a történeti, dogmatikai párhuzamokat, amelyek az angol és a magyar jogrendszer közös vonásaiból erednek, lévén mindkét ország a történeti alkotmány kereti között élő. Amikor a fiatal Bónis a világháború kitörésekor katonai behívót kap, “tudományos végrendeletet” fogalmaz és helyez el atyai jóbarátjánál, Eckhartnál. Rögzíti azokat a kutatási feladatokat, amelyeket el szeretne végezni: a középkori magyar egyházi bíráskodás történetének földolgozása, a “magyar nemzeti” jog fogalmának pontos kifejtése, a törvény és a szokásjog viszonya jogunkban (legalább a reneszánszig, de akár egészen a 20. századig), egy kritikai Werbőczy-kiadás megjelentetése, Mátyás-kori törvényhozásunk bemutatása, végül a magyar népi jogszokások összegyűjtése. A sors azonban nem mindenben értett egyet a fiatal tudós terveivel...

A Kolozsváron eltöltött évek végleg megalapozták Bónis hírnevét. Hallgatói lejegyezték előadásait és ezek (klasszikus egyetemi jegyzetként!) kiadásra is kerültek: “Magyar alkotmány- és jogtörténet” (1941). Hatalmas lendülettel vetette bele magát a kutatómunkába. Erdélyben lévén, a székelység történetére vonatkozó alapos kutatások után összehasonlító tanulmányt írt “Magyar jog — székely jog” (1942) címmel. Erdélyi tartózkodása idején készítette el (ma már sajnos nagyon nehezen hozzáférhető) alapvető művét: “Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban” (1947), mely a középkori magyar társadalomfejlődés legfontosabb kérdéseit és intézményeit tárgyalja.

Amíg lehetett, Kolozsváron maradt, de 1947-től már a szegedi Jogtörténeti Tanszéken találjuk. Alkotó kedve és energiája változatlan. Eckhart Ferenccel és Degré Alajossal közösen egyetemi jegyzeteket írnak, Sarlós Mártonnal pedig tankönyvet ír: “Egyetemes állam- és jogtörténet” (1957) címmel. Érdeklődése a magyar jog- és alkotmánytörténet, politikai gondolkodás egész történetét átfogta. Írt Szent Istvánról: “István király” (1956), a magyar reneszánsz korból merítette témáját: “Egy Jagelló-kori magyar jogász” (1953) c. munkájához, bemutatta egyik becses középkori jogi kútfőnket: “A somogyvári formuláskönyv”, életrajzot készített Hajnóczyról: “Hajnóczy József” (1954). Egyetemi karrierje azonban 1957-ben megszakadt: a hatalom úgy döntött, hogy Bónis Györgynek el kell hagynia a katedrát...

Kedves tanítványaitól (örökre) elszakítva Budapesten, a Fővárosi Levéltárban kapott új munkahelyet és kutatási lehetőséget. A fiatal tudós minden erejét a kutatásra fordította. Ragyogó munkát jelentetett meg a főváros egy régebbi korszakának jogéletéről: “Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után. 1686–1708.” (1962) és ugyaneben az évben egy 20. századi témát is feldolgozott: “Nagy György és az 1914 előtti magyar köztársasági mozgalom”. Jogtörténeti munkásságának legmaradandóbb értékei a középkori magyar jogélet feltárásában születtek. Tudományos érdeklődésének fontos dokumentuma “A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon” (1971) és máig megkerülhetetlen monográfiát írt középkori jogrendszerünk forrásairól: “Középkori jogunk elemei. Római jog, kánonjog, szokásjog.” (1972). A jog művelésével hivatásszerűen foglalkozókat kutató, történetszociológiai szempontokat is bevonó vizsgálódása nem rekedt meg határainknál, régebbi jegyzeteinek felhasználásával szinte egyidőben jelentette meg “A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában” (1972) c. munkáját.

A harmincas években Györffy István kezdeményezésére, az igazságügyminisztérium támogatásával jogi néphagyomány-kutatás kezdődött, amelybe Bónis is bekapcsolódott. E mozgalom keretében 1939 és 1948 között több mint száz kutató gyűjtötte az adatokat. Bónis a gyűjtés néprajzi, jogtörténeti és jogpolitikai jelentőségét hangsúlyozva így összegezte a remélhető eredményt: “Munkánk haszna hármas lesz: más oldalról ismerjük meg a magyar népet, a hagyományból jobban elénk tűnik jogunk múltja, jogtudományunk magyarabbá lesz.” Egyetemi tanárságával kapcsolatos teendői miatt az országos jelentések eredményeinek összegzésére nem vállalkozott, de az erdélyi területen folyó gyűjtés irányítására és a szakirodalom összefoglalására igen. Kalotaszeg huszonöt községében Bónis 1942-ben tizennegyedmagával gyűjtést szervezett, de ezirányú munkásságát Szegeden is folytatta: 1948. szeptember 1. és október 15. között tanítványaival Tápén szervezett gyűjtést.

Mestere, Eckhart Fernc ösztönzésére már egyetemista korától kezdve érlelte magában a gondolatot, hogy megírja a középkori magyar egyházi bíráskodás történetét. E célkitűzéséhez sohasem lett hűtlen, egész életén át fáradhatatlanul gyűjtötte az anyagot. Angliai ösztöndíjas évében összegyűjtötte a témára vonatkozó legfontosabb angol anyagot, tervei között szerepelt a német és francia források feltérképezése is. Idehaza akármerre járt, bármelyik levéltárban vagy könyvtárban megfordult, minden elérhető forrást kézbe vett és kijegyezte a fontos adatokat. A kiadott forrásokon is végigment és így mondhatni élete végére összeállt a hatalmas “cédula-gyűjtemény” (4377 számozott iratkivonat), ami alapjául szolgálhatott volna a monográfia megírásához. Egyetlen, nagyon fontos helyre nem jut(hat)ott el: a Vatikáni Levéltárba, enélkül pedig, érezte, csonka a forrásanyag. Hogy léetművének e nagyon fontos része ne menjen veszendőbe, élete alkonyán elhatározta, hogy regeszta formájában megjelenteti jegyzeteit. A mű megjelenését már nem érhette meg: a “Szentszéki regeszták” a sajtó alá rendezés időigényes munkálatai miatt csak jóval halála után látott napvilágot (1997).

4. Bónis Györgynek a tanszékről történt eltávolítását követően az állam- és jogtörténet oktatását Maday Pál (1914–1992) vette át. A Bónissal egykorú Maday Debrecenben szerzett jogtudományi oklevelet és Szegedre való kinevezésével egyidejűleg kapott docensi fokozatot. Tudományos érdeklődése elsősorban a helytörténet művelése felé vonzotta, főleg a mezővárosok történetét kutatta. E tárgykörben születtek legjobb munkái: “Békés megye városainak és községeinek története” valamint a “Szarvas története”. Tudományos munkásságának fontos részét alkotta szerkesztői tevékenysége, így ő szerkesztette a “Körös Népe” és a “Békési Üzenet” c. folyóiratokat. Egyéniségének kevéssé ismert oldalához tartozik, hogy sok verset is írt.

5. A szegedi jogtörténészek kiválóságainak sorában a Bónisnál tíz évvel fiatalabb, ám vele az élők közül ugyanazon esztendőben eltávozó Both Ödön (1924–1985) következett. Both Ödön egyike volt a kar legendás, egyben példásan szigorú oktatóinak. Fanatikusa volt az egyetemi oktatómunkának: évtizedeken át nem volt példa arra, hogy órát mulasszon vagy akár elkéssen. “Előadásai nemcsak diákjai számára jelentettek élményt, hanem maga is lelkes odaadással életének legszebb perceit élte át a katedrán.” Azok közé tartozott, akik az órák mellett a vizsgáztatást is abban a tudatban végezték, hogy az a tanítás szerves része. Innen érthető lelkiismeretessége és igényessége. Nagy hangsúlyt fektetett a jogászi gondolodásmód és hivatástudat elmélyítésére, amihez nemcsak előadásait és a vizsgákat használta fel, hanem a gyakorlatokat, szemináriumokat és a diákköri üléseket is.

Karunkon végzett és itt avatták 1951-ben summa cum laude doktorrá. Tanársegédként nemcsak a jogtörténet, hanem az alkotmányjog valamint az állam- és jogelmélet oktatásából is kivette részét, de 1952-től kizárólag a Jogtörténeti Tanszéken dolgozott, Bónis György tanítványaként. Oktatói tevékenysége mind a magyar, mind az egyetemes állam- és jogtörténet területére kiterjedt. Bónis távozásakor átvette a tanszék tudományos diákkörének irányítását, 1965-től pedig a tanszék vezetését is, melyet húsz éven át, haláláig lelkiismeretesen ellátott.

Tudományos munkájában a kíméletlen precizitás, a végsőkig kifinomult kritikai szellem jellemezte. Nem volt barátja a hipotéziseknek: minden megállapítását levéltári kutatásra épülő bizonyítóanyag tömegével támasztotta alá. Éppen azért, mert minden papírra vetett szót megfontolt, nem publikált sokat. Amit azonban leírt, az a magyar jogtörténeti irodalom gyöngyszemei közé tartozott, a rokon témájú kutatások számára megkerülhetetlen mérföldkővé vált. Both Ödön annak a kutatási módszernek volt elkötelezettje, mely a primer források feldolgozását tekinti elsődleges feladatnak és csak azután enged teret általános igényű megállapítások megfogalmazásának. Ezért természetes, hogy levéltári kutatások nélkül egy sort sem írt le. Munkásságának egyik legfontosabb területe a szakjogtörténet, azon belül is a kései feudális magyar büntetőjog művelése volt. Hogy miért tekintette az induktív kutatói módszert ideálisnak, arról így írt: “A kódexhiány, a szokásjog uralma és az ezekből folyó partikularizmus együttesen tág teret biztosítottak helyi bíróságainknak arra, hogy joggyakorlatukban országrészenként, megyénként, városonként és igen gyakran még uradalmakként is egymástól többé-kevésbé eltérő módon járjanak el, más ás más elveket alkalmazzanak. Az eltérő elvek szerint ítélkező, a különböző módon eljáró bíróságok joggyakorlatának ismerete nélkül, anélkül, hogy feltárnók jónéhány megye, város és uradalom büntetőbíráskodását megvilágító forrásanyagot, nem írható meg a magyar feudális büntetőjog története.” Megszállottja volt a helytörténeti kutatásoknak. Szeged város “bűnfenyítő törvényszékének” 1790-től 1848-ig terjedő, mintegy húszezer (!) jegyzőkönyvét hangyaszorgalommal kicédulázta és hozzálátott az anyag feldolgozásához. A tervezett monográfiából azonban “csak” tanulmányok jelentek meg. Ezek közül is kiemelkedik a kandidátusi értekezésként benyújtott dolgozata: “A beszámítást kizáró és a büntetést megszüntető okok Szeged város reformkori büntetőjogában. 1790–1848.” (1963) A alapos vizsgálat részletesen bemutatta az összes olyan jogilag releváns tényt és körülményt, amelyek a vádlott büntetőjogi felelősségét befolyásolták. Másik jelentős büntetőjogi tárgyú írása: “A stuprum violentum a kései feudális magyar büntetőjogban. 1790–1848.” (1977) bár szintén a szegedi levéltár anyagára támaszkodik, a szerző azonban a teljes egykorú szakirodalom és a három törvénytervezet egybecsengő megállapításait összegezve megállapította, hogy kutatási eredményei országos érvényűnek tekinthetők. Tanulmányán végigvonuló meglátása szerint a korabeli bírák mindent elkövettek az erőszakos közösülés jogi szempontú megítéléséhez szükséges releváns körülmények bizonyításáért, ám törvénysértő szokásjogot alakítottak ki, midőn a törvényekben megszabott halálbüntetés helyett általánosan jóval enyhébb ítéleteket hoztak.

A büntető perjog intézményei közül Both Ödön érdeklődése leginkább az esküdtszék felé irányult. Helyesen mutatott rá, hogy az esküdtszék intézményének a polgári haladással való szoros kapcsolatát az 1830-as évekig szinte senki sem ismerte fel. Széchenyi és Kölcsey sem tartották fontosnak az esküdtszék meghonosítását hazánkban. Később azonban a reformellenzék egyik fő követelésévé erősödött és 1844-ben csak a főrendi tábla gáncsoskodása hiúsította meg az esküdtszéki bíráskodás modern elvek szerinti, törvényi bevezetését. A forradalom “tizenkét pontja” között viszont már ott olvashatjuk (nyolcadikként) az esküdtszékek követelését és az 1848:XVIII.tc. végre szabályozta is, igaz, csupán a sajtóvétségek körében.

Both Ödön a magánjogtörténet kutatása terén is letette névjegyét: a legtöbb jogi problémát rejtő jogintézmény, a feudális tulajdon fő vonásait elemezte egy kiváló tanulmányában. Részletesen kidolgozta a kötöttségek hármas rendszerét (adományrendszer — ősiség— úrbériség), amely a feudális tulajdon legfőbb jellemzője, az ország gazdasági haladásának kerékkötője volt. Arra a következtetésre jutott, hogy a magyar feudális nemesi jogban a tulajdonosi jogosultságok a római vagy modern jogi értelemben vett tulajdonjog tartalmi elemeit lényegileg csak abban az esetben fedték, ha az ingatlan egyszerre szerzett, nem adományos és majorsági természetűnek minősült.

A sajtószabadság kérdése is erősen foglalkoztatta Both Ödönt. Kedves korszaka, a reformkor eszmei, jogi-politikai küzdelmeit végigtekintve igényes tanulmányt szentelt “Az 1848. évi sajtótörvény létrejötte” (1956) bemutatásának. Elemzése során itt is rámutat arra a történelmi érdekességre, hogy reformereink nem kívántak korlátlan sajtószabadságot, mert nagy veszélyt láttak a vele való visszaélésben. A sajtószabadság korlátozására irányuló nézetek közül a kaució követelésével nem értett egyet Both Ödön. Tágabb összefüggésben, ma is aktuális keserű megállapítása: “A vén Európa és benne hazánk egyelőre leborul az új bálvány, a pénz előtt.” Rezignáltan állapította meg, hogy az 1848:XVIII.tc. bár nem volt elég haladó, a nemesség által még elfogadható kompromisszumot testesítette meg.

Ha volt kedvenc korszaka, volt kedvenc reformere is: Szemere Bertalan, akinek alakját több tanulmányban rajzolta meg, saját szavai szerint azért, mert “minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy a magyar múlt egyik óriása megkaphassa legalább jogtörténet-tudományunkban az őt megillető helyet.” A latin, ógörög, angol, francia, olasz és német nyelveken beszélő, jogvégzett Szemere testesítette meg Both Ödön számára legkifejezőbben azt az embert, akire a nemzetnek a múlt század első felében leginkább szüksége volt.

6. A fiatalon elhunyt Both Ödön után fiatalabb kollégája, Tóth Árpád (1927–) vette át a jogtörténet főkollégiumi stúdiumainak gondozását. Aktív oktatói munkáját 1989-ben történt nyugalomba vonulásáig nagy szakmai igényességgel látta el. Tudományos érdeklődése egy kevesek által művelt történeti kérdés, a kivételes hatalom kutatása felé irányult. A dualizmus korától az első világháború végéig vizsgálta e rendkívüli jogintézmény mibenlétét, érvényesülését a közjogi gyakorlatban. Másik fontos kutatási területe a kivételes hatalommal szoros kapcsolatban álló hadigazdálkodás problematikája. Számos kiváló tanulmányban dolgozta fel a különböző állami szükségintézkedések, a statárium az ostromállapot, a hatósági árszabályozás szerteágazó kérdéskörét.

7. A szegedi jogtörténészeket bemutató sorban elérkeztünk a jelenkor aktív munkásaihoz. Tóth Árpádot Maday Pál és Both Ödön tanítványa, Ruszoly József (1940–) váltotta fel 1989-ben a tanszék vezetésében. Debreceni érettségi után karunkon szerzett sub auspiciis Rei Publicae Popularis jogtudományi oklevelet. Az egyetemi gyakornokságtól a professzori katedráig végigjárta az egyetemi karrier stációit. Szegedi pályafutása 1981-ben megszakadt, mivel a frissen alakult miskolci jogi karon elvállalta a Jogtörténeti és Jogelméleti Tanszék vezetését (itt kapta egyetemi tanári kinevezését is), amely funkcióját 1988-ig töltötte be, ekkor visszajött Szegedre. Főleg tudományszervezéssel kapcsolatos megbízatásokat látott és lát el szívesen: tagja volt az MTA Tudományos Minősítő Bizottságának, a Művelődési Minisztérium és a Magyar Jogász Szövetség illetékes szakbizottságainak, évek óta vezeti a kari tudományos és a habilitációs bizottságot, a közelmúltig pedig az egyetem doktori tanácsát is. A tanszéki hagyományoknak megfelelően nagyfokú lelkiismeretességgel gondozza a főkollégiumi tárgyakat a nappali tagozaton, mellette kiskollégiumokon és a tudományos diákkör keretében foglalkozik a legtehetségesebb hallgatókkal.

Tudományos munkássága lenyűgöző publikációs tevékenységben ölt testet. Érdeklődése főként a közjogtörténet felé irányul. Szakdolgozatát a Horthy-korszakbeli választások történetéből írta (1963) és azóta is a választójog, a választási rendszer, különösen pedig a választási bíráskodás hazai és németországi fejlődéstörténete a fő kutatási témája. Kandidátusi értekezését “A választási bíráskodás Magyarországon 1848–1948.” (1977), akadémiai doktori értekezését pedig “A rendiség és a népképviselet között. Tartománygyűlések és választójog a Német Szövetségben (1815–1848)” (1986) címmel védte meg. Hosszabb külföldi tanulmányutakat tett, Mannheim, Lipcse, Münster egyetemein kutatta a német alkotmánytörténet intézményeit.

Az ő figyelmét is megragadta a magyar reformkor nem kellően méltányolt óriása, Szemere Bertalan alakja: Ruszoly József miskolci “korszakának” legfontosabb tudományos dokumentuma az általa szerkesztett “Szemer Bertalan és kora” (1991) c. tanulmánykötet. A helytörténet művelésének Both Ödönhöz hasonlóan kitüntetett helyet biztosít. Részt vett a “Szeged története” nagymonográfia megírásában és életrajzi írásokat közölt Osztróvszy Józsefről, Dettre Jánosról és Zsedényi Béláról. Kiemelkedően nagy figyelmet fordít az utóbbi időben hatalmasan megnövekedett hallgatóság tansegédletekkel való ellátására: tanulmánykötetek közreadása mellett megírta “Európa jogtörténete” (1996), c. monográfiáját, mely Bónis György óta az első, önálló feldolgozását adja Nyugat-Európa jogintézményei történetének.

8. A szegedi jogtörténész-műhely legfiatalabb, tudományos minősítéssel rendelkező tagjai, Homoki Nagy Mária (1959–) és Balogh Elemér (1958–) még Both Ödön hívására maradtak a tanszéken. Mindketten a tőle kapott indítás nyomán vágtak neki az oktatás és kutatás munkájának. Kezdettől ellátták a főkollégiumi tárgyak előadását az esti és a levelező tagozaton, saját érdeklődési körüknek megfelelően pedig kiskollégiumok gondozását a nappali tagozaton. Hosszabb németországi tanulmányutakat követően készítették el és védték meg PhD értekezésüket, mindketten német témából.

Homoki Nagy Mária kutatási érdeklődése a magánjog újkori történetére és a jobbágyfelszabadítás európai és magyarországi problematikájára irányul. Módszeresen kutatja a reformkor magánjogi kodifikációs törekvéseit.

Balogh Elemér a Both Ödöntől “megörökölt” reformkori büntetőjogi kutatásokat folytatja, a kodifikáció- és a dogmatikatörténet aspektusából. Emellett kutatásokat végzett a szerzői jog magyarországi kezdeteiről és sajtó alá rendezte Bónis György “Szentszéki regeszták” c. posztumusz monográfiáját.