Vitavezető kérdéskörök (ajánlott):

 

• Az egyén és állam kapcsolata: az emberi méltóság, mint védendő jog feletti érték vagy anyajog
• Az emberi méltóság és a személyi biztonsághoz, szabadsághoz való jog Európában és Európán kívül (kínzás, embertelen bánásmód tilalma, etc.)
• Az állami büntetőhatalom korlátai az állampolgárokkal szemben: büntetőeljárási garanciák és a tisztességes eljáráshoz való jog Magyarországon
• Végső megoldás: Halál? - Szükséges-e a halálbüntetés? Alternatívák ismeretése (EU-USA és egyéb nemzetközi kitekintéssel)
• A halálbüntetés végrehajtására alkalmazott modellek bemutatása
• A halálbüntetés hazai története és visszaállíthatóságának kérdése?
  

Az állam büntetőhatalmának korlátai: A halálbüntetés és a tisztességes eljárás

Összeállították: Vida-Sós Tünde és Jakó Nóra

Az élethez való jog kitüntetett jelentőségű, - a magyar alkotmány és alkotmánybírósági gyakorlat szerint – abszolút jellegű, korlátozhatatlan, minden más alapjogot megelőző alapjog. Az alkotmány az alapjogi katalógus élén, az 54.§ (1) bekezdésében kimondja: „A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit sem lehet önkényesen megfosztani.” A magyar Alkotmánybíróság által a többi alapjog forrásának és feltételének minősített élethez és méltósághoz való jog elsősorban abban különbözik a többi alapvető jogtól, hogy az emberi személyiség egészét, az ember jogi státusát védelmezi.

Az a gondolat hogy az embernek joga van az élethez, egyidős a természetes jogokról szóló eszmékkel (Thomas Hobbes, John Locke), ebből adódóan a természetjogi alapokon álló korai alkotmányok, emberi jogi nyilatkozatok egy része már megfogalmazta ezt a jogot, így az első generációs jogként került a XX. századi nemzetközi emberi jogi deklarációkba.

Az élethez való jog a személyiség egészét védelmezi, az minden esetben abszolút, vagyis más alapvető jogok és alkotmányos célok sohasem élvezhetnek előnyt e joggal szemben (erre vonatkozó példákra lásd: Takács Péter: Nehéz jogi esetek. Jogelmélet és jogászi érvelés., Napvilág Kiadó Budapest 2000., 289-293.o. ). Ebből az következik, hogy az alapjog-korlátozás általános szükségességi-arányosság tesztje az élethez való jog esetében nem alkalmazható.

Az élethez való alanyi jog az egyén életének biztosítására szolgál akként, hogy az élet önkényes elvételét tiltja. Annak ellenére, hogy az Alkotmány 54.§ (1) bekezdése az élettől való „önkényes” megfosztást tiltja, és teret ad a nem önkényes megfosztásnak, az élethez való jog abszolút felfogása azt eredményezi, hogy az állam nem rendelkezhet az emberek élete felett, az élet elvétele minden esetben önkényes (lásd: 23/1990. (X.31.) ABH, 64/1991. (XII.17.) ABH). Kizárólag egyetlen esetcsoport tartozik különleges megítélés alá: amikor emberi életek közötti választásról van szó, vagyis amikor több ember élethez való joga kerül összeütközésbe. (lásd: Sólyom László párhuzamos véleménye a 23/1990. (X.31.) ABH-hoz)

Az emberi jogi dokumentumok nem rendelkeznek arról, hogy az államnak milyen kötelezettségei vannak az élethez való joggal kapcsolatban (élethez való jog objektív oldala). A jog alanyi oldalából annyi feltétlenül következik, hogy az állam köteles tiszteletben tartani az emberek élethez való jogát, és az állami intézmények, az állam nevében eljáró személyek senkit nem foszthatnak meg önkényesen az életétől. Az állam életvédelmi kötelezettségével kapcsolatos felfogás másként jelenik meg az amerikai és az európai (németországi) gyakorlatban. (lásd: Halmai Gábor-Tóth Gábor Attila: Emberi jogok. Osiris Kiadó, Budapest 2008., 296-300.o.)

Az Emberi Jogok Európai Bizottságának és Bíróságának gyakorlata szerint az Egyezménynek az élethez való jogot biztosító 2. cikke nemcsak negatív, hanem pozitív kötelezettségeket is jelent a tagállamok számára. Az élethez való jog pozitív oldala alapján az államoknak – azon túl, hogy tartózkodniuk kell az élet kioltásától -, megfelelő lépéseket kell tenniük az emberi élet védelme érdekében. Ugyanakkor az esetjog azt mutatja, hogy a bíróság a nemzeti törvényhozások széles mérlegelési jogkörét ismeri el abban, hogy milyen politikai, gazdasági vagy igazgatási lépéseket tesznek az élethez való jog intézményes biztosítására. Ezért a strasbourgi bíróság csak egészen kivételes esetekben állapítja meg egy állam felelősségét az élethez való jog pozitív oldalával kapcsolatos mulasztás miatt (lásd: Halmai im. 300-302.o.)

A magyar Alkotmánybíróság az állam objektív életvédelmi kötelességének tartalmát az első abortuszhatározatban fogalmazta meg (64/1991. (XII. 17.) ABH), majd kapcsolatba hozta az egészséges környezethez való joggal és az egészséghez való joggal (48/1998. (XI.23.) ABH, 37/2000. (X.31.) ABH és lásd még: Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon Osiris Kiadó, Budapest 2001., 450.o.) Elmondható ezek alapján, hogy az intézményes alapjogvédelmet meglehetősen szélesen értelmezve, az Alkotmánybíróság az élethez való jog objektív oldalát konkrét alanyi alapjogokkal szembeállítva is érvényre juttatja.

Az élethez való joggal kapcsolatban felvetődött az a kérdés, hogy véget érhet-e az emberi élet az állam beavatkozásával. Az Alkotmánybíróság – a nemzetközi emberi jogi dokumentumokkal összhangban – a 23/1990. (X.31.) AB határozatával eltörölte a halálbüntetést, alkotmányellenesnek nyilvánítva azt, ezért az arra vonatkozó valamennyi büntető anyagi jogi, eljárásjogi és végrehajtási jogi rendelkezést azonnali hatállyal megsemmisítette. A határozat indoklása szerint a hivatkozott jogszabályok halálbüntetésre vonatkozó rendelkezései az élethez és az emberi méltósághoz való jognak nem csak a lényeges tartalmát korlátozzák (amelyet az Alkotmány 8.§ (2) bekezdése tilt), hanem ezen alapjognak a teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését engedik meg. Az Alkotmány 54.§ (1) bekezdésében foglalt tilalom megengedi az élettől és az emberi méltóságtól való nem önkényes megfosztást – vagyis önmagában nem tiltja a halálbüntetést – a 8.§ (2) bekezdés azonban igen (alapvető jog lényeges tartalmát törvény sem korlátozhatja). Az Alkotmány e két rendelkezésében foglalt követelmények közül a halálbüntetés kérdésében a 8.§(2) bekezdést kell érvényre juttatni, mivel későbbi eredetű mint az 54.§ (2) bekezdés.

Az Alkotmánybíróság e határozatában először fogalmazta meg az oszthatatlansági elvet, mely szerint az élethez és emberi méltósághoz való jog oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog , mely számos egyéb alapjognak forrása és feltétele, és mint abszolút értékhez való jog, korlátot jelent az állam büntetőhatalmával szemben. (Az indoklás további részleteit és a párhuzamos véleményeket, ill. a különvéleményt lásd a hivatkozott határozatban.) Az alkotmánybírósági határozat nem foglalkozott a jogos védelem és a végszükség eseteivel, amelyek kivételt jelenthetnek az élethez való jog hatálya alól (e kérdéssel foglalkozik Sólyom László az AB határozathoz fűzött párhuzamos véleményében, illetve az élet elvételének nem önkényes eseteire lásd: Halmai Gábor-Tóth Gábor Attila: Emberi jogok. Osiris Kiadó, Budapest 2008., 312.o.)

Az alkotmányellenesség megállapítása óta több kezdeményezés is indult a halálbüntetés visszaállításáról rendelkező országos népszavazás megtartása érdekében, amelyre azonban nem kerülhetett sor (e körben lásd: 11/1999. (V.7.) ABH).

Az olyan határeseteken kívül, mint a halálbüntetés és az abortusz alkotmányosságának megítélése, az Alkotmánybíróság csak néhány esetben foglalkozott érdemben az élethez való alanyi joggal. A 46/1994. (X.21.) AB határozat nem találta alkotmánysértőnek a katonai eskü szövegét, míg a 201/B/1995. AB határozatban kimondta, hogy az élethez való jog részét képező önvédelemhez való jogból nem vezethető le a szabad lőfegyvertartás joga. A 9/2004. (III.30.) AB határozatban alkotmányosnak találta a rendőrségi törvény azon előírását, miszerint a rendőr köteles a közbiztonságot és a belső rendet, ha kell, élete kockáztatásával is megvédeni illetve foglalkozott a rendőri lőfegyverhasználat kérdésével. Az Alkotmánybíróság által lefektetett elveket vette alapul az állampolgári jogok országgyűlési biztosának helyettese a tűzszerészeti feladatot ellátó sorkatonák helyzetének vizsgálata során (lásd: OBH 6883/1997.)

 

Az ember nemcsak azt követelheti meg az államtól, hogy ne sértse meg az alapvető jogaikat, hanem azt is, hogy jogaikkal kapcsolatban, egyedi ügyekben tisztességes eljárás keretében döntsenek állami szervei. A tisztességes (fair) eljárás kereteit garanciák sokasága tölti ki, aminek az eredménye az, hogy az esetek többségében általában nem egyikük betartása vagy be nem tartása fogja eldönteni, hogy az eljáró hatóságok tisztességesen jártak-e el vagy sem, hanem az eljárás egészét vizsgálva bírálható el, hogy az alapjog sérült-e. Ennek kapcsán a 6/1998. (III. 11.) AB határozatában a magyar Alkotmánybíróság kifejtette, hogy a fair eljárás olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. Ezért az eljárás lehet fair egyes részletek hiánya ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára „méltánytalan”, „igazságtalan” vagy nem „tisztességes”

A tisztességes eljáráshoz való jog egyik legfontosabb része, hogy az állam biztosítson az embereknek megfelelő fórumot, bírósági rendszert az állammal vagy egymással szembeni jogviták eldöntésére. A bírósági eljáráshoz való jog tisztességes bírói eljárást követel meg, amely sok részjogosítványból tevődik össze. Ezek egy része minden eljárástípusban fellelhető, míg vannak olyanok, melyek csak a büntető- (jellegű) eljárásokban érvényesülnek.

A bírósági eljáráshoz való jogból következik, hogy az egyén a bíróság döntését követelheti meg másokkal szembeni jogvitája esetén. A bírói út igénybevétele az igény jogosultja számára jogi lehetőség, s egyedül ő jogosult eldönteni, élni kíván-e ezzel az alaptörvényben biztosított jogával.[1] A bírói út igénybevételének joga azonban nem jelent alanyi jogot az igazságos döntésre. Az AB számos határozatában kifejtette, hogy az alkotmány nem biztosít alanyi jogot az igazság érvényesülésére. A bírósághoz fordulás joga a polgári jogviták, illetve a büntetőjogi vádak elbírálását garantálja.

Léteznek olyan eljárási garanciák, amelyek a büntetőeljárásban jelentenek különleges védelmet az eljárás alá vont személyek számára. Az egyik legfontosabb az ártatlanság vélelme, amely a terhelt számára teremt kedvező helyzetet a bizonyításban. A vélelem megdöntése, azaz a bűnösség bizonyítása a hatóságok feladata. A vélelem lényegéből következik, hogy a terhelt büntetőjogi felelősségét csak akkor állapíthatja meg jogerős bírósági ítélet, ha az kétséget kizáróan bizonyítást nyert.[2]

Az Alkotmánybíróság esetjoga alapján megállapítható, hogy a magyar alkotmányos rendszerben a védelemhez való jogot megfogalmazó általános szabályba beletartoznak bizonyos részjogosultságok, így: tájékoztatáshoz való jog, védekezés megfelelő előkészítéséhez való jog, tárgyaláson személyes jelenléthez való jog, védőhöz való jog, fegyverek egyenlőségéhez való jog, ingyenes tolmácsoz való jog. Ezek a jogosultságok kiegészülnek a hallgatáshoz való joggal, illetve az önvádra kötelezés tilalmával.[3] A védelemhez való joghoz tartozó követelmény az ún. Miranda-figyelmeztetés, amely a nevét az USA Legfelső Bíróságának az 1966-ban, a Miranda v. Arizona ügyben hozott ítéletéről kapta. Ennek a követelménynek a lényege az, hogy a terheltet kihallgatásának kezdetén figyelmeztetni kell arra, hogy nem köteles vallomást tenni, a vallomástételt a kihallgatás során bármikor megtagadhatja, amit mond bizonyítékként felhasználható.

---

[1] 1/1994. (I.7.) AB határozat

[2] 1284/B/1990. AB határozat

[3] Halmai im. 724. o.

 

Ajánlott irodalom:

 

Halálbüntetés:

 

• 23/1990. (X.31.) AB határozat
• Furham v. Georgia (Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága, 1972)
• Gregg v. Georgia (Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága, 1976)
• Egyesült Államok Alkotmánya, 14. kiegészítés
• Tóth Gábor Attila: Az emberi méltósághoz való jog és az élethez való jog. (In: Halmai Gábor – Tóth Gábor Attila (szerk.): Emberi jogok. Osiris Kiadó Budapest 2003)
• Sári János, Somody Bernadette: Alapjogok - Alkotmánytan II.
• Balogh Zsolt: Az emberi méltóság: jogi absztrakció vagy alanyi jog, In: Iustum, Aequum, Salutare, ISSN 1787-3223 , 2010. (6. évf.) 4. sz. 35-44. old.
• Bódi Stefánia: A halálbüntetés nemzetközi története és megítélése - érvek és ellenérvek, in: Hadtudomány, 2008. (18. évf.) 3-4. sz. 127-139. old.
• Horváth Tibor: Tizenhárom év halálbüntetés nélkül, in: Belügyi szemle (1995-2006), 2004. (52. évf.) 2-3. sz. 118-132. old.
• Klicsu László: Az emberi méltóság a német alkotmánybíróság egyes döntéseiben, In: Iustum, Aequum, Salutare, ISSN 1787-3223 , 2010. (6. évf.) 4. sz. 127-134. old.
• Kumininetz Géza: Megfontolások a büntetésekről, különös tekintettel a halálbüntetésre-katolikus szemmel Iustum, Aequum, Salutare, 2010. (6. évf.) 4. sz. 175-204. old.
• Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés helye, in: Századvég, 2009. (14. évf.) 53. sz. 47-78. old.
• Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés II. világháború utáni históriája az Egyesült Államokban - alapjog-történeti szempontból, in: Jogtudományi közlöny, 2008. (63. évf.) 2. sz. 104-114. old.
• Tóth J. Zoltán: Halálbüntetés és elrettentő hatás : avagy mit mutatnak az empirikus felmérések?, in: Valóság, 2008. (51. évf.) 6. sz. 50-81. old.
• Tóth J. Zoltán: Felvilágosodás és abolíció: a halálbüntetés eltörlésének folyamata a főbb európai országokban, in: Acta Humana emberi jogi közlemények, 2007. (18. évf.) 1-2. sz. [75]-94. old.
• Tóth J. Zoltán: Halálbüntetés és abolíció: 2010-ben, in: Valóság, 2010. (53. évf.) 8. sz. 59-73. old.
  
• Tóth J. Zoltán: Halálbüntetés: pro és kontra. Jogelméleti Szemle, 2003/2. szám
• Tóth J. Zoltán: A halálbüntetésről az elrettentő hatás kérdése és a büntetési célok fényében. Belügyi Szemle, 2003/11-12. szám, 154-167. o.
• Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés és a nemzetközi egyezmények. Jogi Fórum, 2004. január 11.
• Tóth J. Zoltán: Halálbüntetés vs. szabadságvesztés – gazdasági szempontból. Jogi Fórum, 2005. április 10.
  
• Tóth J. Zoltán: Van-e a halálbüntetésnek elrettentő hatása? Collega, 2005. április, 130-135. o.
• Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés újabb aspektusokból. Belügyi Szemle, 2005/11. szám, 77-104. o.

 

Tisztességes eljáráshoz való jog:

 

• 6/1998. (III. 11.) AB határozat- fegyverek egyenlősége
• 59/1993. (XI. 29.) AB határozat
• 604/B/1990. AB határozat
• APEH Üldözötteinek Szövetsége and Others v. Hungary (2000)- fegyverek egyenlősége

Ártatlanság vélelme:

 

• Blutman László: Az ártatlanság vélelmének hatóköre az európai alapjogokban Acta Universitatis Szegediensis: Acta Juridica et Politica, 1998. (53. Tom.) 1-25. Fasc. 57-76. old.

1. In dubio pro reo elve:
   

• 1284/B/1990. AB határozat
• 11/1992. (III. 5.) AB határozat
• Fekecs Gyula: Ártatlan bűnösség? Néhány gondolat az in dubio pro reo eljárásjogi elvhez. Belügyi szemle (1995-2006), 2001. (49. évf.) 11. sz. 135-140. old.

 

Védelemhez való jog:

 

• 17/2005. (IV. 28.) AB határozat
• 14/2002. (III. 20.) AB határozat- védelemhez való jog sérelmét állapította meg
• 1320/B/1993. AB határozat
• 25/1991. (V. 18.) AB határozat
• Kádár András Kristóf: A tisztességes eljáráshoz és a védelemhez való jog húsz éve Magyarországon. Fundamentum : az emberi jogok folyóirata, 2009. (13. évf.) 4. sz. 69-87. old.
• Miranda v. Arizona ügy (Egyesült Államok Legfelső Bírósága, 1966)
• Berghuis, Warden v . Thompkins (Egyesült Államok Legfelső Bírósága, 2010)

 

Jogorvoslathoz való jog:

 

• Kardos Sándor: Jogorvoslat a büntetőeljárásban, in: Magyar jog, 2003. (50. évf.) 1. sz. 21-29. old.
• Bodony István: A hatályos büntetőeljárási törvény jogorvoslati rendszere az Alkotmánybíróság határozatainak tükrében, in: Acta Humana: emberi jogi közlemények, 2001. [12. évf.] 44-45. no. 5-29. old.

 

Ne bis in idem:

• Pápai-Tarr Ágnes: A ne bis in idem elv az Európai Bíróság gyakorlatában
   
  

Kínzás és embertelen bánásmód tilalma:

 

• Fliegauf Gergely: Az Emberi Jogok Európai Bíróságának kábítószert és börtönt egyaránt érintő eseteinek elemzése, különös tekintettel a kínzás és a megalázó bánásmód tilalmára. in: Rendészeti szemle, 2009. (57. évf.) 10. sz. 93-117. old.
• Haraszti M. Katalin: A "nemzeti megelőző mechanizmus" mint a kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód megelőzésének eszköze. in: Acta Humana: emberi jogi közlemények, 2009. (20. évf.) 3. sz. [3]-26. old.
• Haraszti Margit Katalin: A kínzás és az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések tilalma az ENSZ és az Európa Tanács legfontosabb dokumentumaiban, valamint az állampolgári jogok országgyűlési biztosának tevékenységében. in: Acta Humana: emberi jogi közlemények, 2008. (19. évf.) 3. sz. [47]-63. old.