Beszámoló a hazai Tudományos Diákköri műhelyek és rendezvényeik támogatása – SZTE ÁJTK Tudományos Diákköreinek támogatása (2017-2018) című diákköri ülés

Beszámoló

a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Jogbölcseleti és Jogszociológiai Tanszék által, A hazai Tudományos Diákköri műhelyek és rendezvényeik támogatása – SZTE ÁJTK Tudományos Diákköreinek támogatása (2017-2018) című, NTP-HHTDK-17-0007 kódjelű pályázat támogatásával szervezett tudományos diákköri ülésről

– 2018. III. 21. –

Az ülés 14:00-kor vette kezdetét. Az előadó, Dr. H. Szilágyi István (PPKE-JÁK) a jogi kultúra folyamatainak elméleti és gyakorlati kérdéseiről beszélt. Az előadás a következő fő tematikus egységekre oszlott: a kultúra meghatározása, a jog és a jogi kultúra meghatározása, valamint empirikus jogszociológiai és egyéb megfigyelések a jogi kultúra terén.

A kultúra mint társadalmi jelenség alapvetően emberi képződmény, ezért a kultúra definiálása mindig egy adott emberkép függvénye, ami néha explicit, máskor implicit. Bármely eset is álljon fenn, az emberfogalomhoz hozzátartozik egy differentia specifica, amelynek segítségével az ember megkülönböztethető a többi élőlénytől. Az eszmetörténetben erre adott számtalan válaszkísérlet szerzői közül az előadó kiemelte Arisztotelészt (aki arra helyezte a hangsúlyt, hogy az ember képes a beszédre, továbbá társas lény, azaz zoon politikon), Marxot (aki szerint az ember megkülönböztető sajátossága a szerszámkészítés és a munka képessége), valamint Bersgont (aki szerint az embert a nevetés képessége teszi emberré).

Az előadó a kultúra általános vonásai köréből kihangsúlyozta, hogy közösségi alkotásról van szó, vagyis az ember társas életformájából fakad – az egyén egyedül fogalmilag nem képes kultúrát létrehozni. A kultúra a biológiai tulajdonságokkal ellentétben nem eleve, megváltoztathatatlanul adott körülmény, hanem a mindenkori közösség alakítja, amiből az is következik, hogy időben változó jelenségről van szó.

Az előadó álláspontja szerint a más tudományok által is alkalmazott minta fogalmát érdemes használni a kultúratudományban is. Noha a minta definíciója diszciplínánként eltér, közös vonásként jelölhető meg a szabályosság képzete, a tartósság (mint a szabályosság időbeli vonatkozása), valamint a minta és a megmintázott dolog elkülönítése. A kulturális minta ezekre tekintettel nem más, mint a viselkedésben megmutatkozó szabályosság. Ez a szabályosság alapvetően különválasztható a biológiai cselekvésformáktól, igaz, ezt az elválasztást bizonytalanná teszi, hogy sok esetben nem egyértelmű, hogy egy cselekvési minta tanult-e avagy öröklött, ráadásul az újabb megfigyelések szerint a tanult (kulturális) minták idővel örökletessé is válhatnak.

A társadalmi minták lehetnek deskriptívek (azaz leírók) és preskriptívek (azaz előírók), és e két típus között dinamikus viszony áll fenn, ugyanis a deskriptív minták idővel preskriptívvé válhatnak (vagyis a közösségben kognitíve megfigyelhető gyakorlat követését idővel kifejezetten elvárhatja és számon kérheti a közösség).

Mindezekre tekintettel az előadó szerint a kultúra úgy definiálható, mint a közösségre jellemző kulturális minták összessége, amelyek a közösség tagjai közötti, a közösségek közötti és a közösség és a természet közötti interakciókat formálják.

A kultúra további sajátossága, hogy belső rendezettséget mutat (ez nem egyenértékű azzal, hogy a kultúra rendszer lenne). Szerkezete függ attól, hogy az élet mely területére vonatkozik (tekintettel arra, hogy az élet minden olyan területének van kultúrája, amelyben az emberek kapcsolatba kerülnek egymással, legyen szó szexualitásról, gasztronómiáról, jogról, politikáról, stb.). A kultúra felépítését befolyásolja a társadalmi rétegződés (ez a kultúra szocietális szerkezete) és a munkamegosztás (ez a kultúra funkcionális szerkezete).

A kultúra körén belül a nyelvnek és a szimbólumoknak kiemelt jelentősége van. A nyelv a kultúra belső önmozgásának az egyik fő hajtóereje nemcsak azért, mert üzenetközvetítő eszközként funkcionál, hanem azért is, mert valójában nem semleges eszköz, hanem – ahogyan a filozófiatörténet „nyelvi fordulata” rámutatott – kreatív módon alakítható, ezáltal befolyásolja a társadalmi valóságot.

A szimbólumokat illetően az előadó arra helyezte a hangsúlyt, hogy azok sokjelentésű jelek – ebből a szempontból a nyelv is szimbólumrendszer. A szimbólumok helyettesítési és integratív funkcióval bírnak: az előbbire példa a tárgyalóteremben a címer, ami az állam jelenlétét jelképezi, az utóbbi pedig azt jelenti, hogy a szimbólum összeköt azáltal, hogy adott közösség érti meg a tartalmát. Ez utóbbihoz kapcsolódik a szimbólumok érzelmi hatása is, vagyis az, hogy érzelmek kiváltásával járulnak hozzá a közösség kohéziójához (például amikor az emberek érzelmi átéléssel vagy összetartozásérzéssel éneklik a Himnuszt). A szimbólumok nem tükrei a társadalmi valóságnak, azzal inkább kölcsönhatásban állnak.

A jog és a jogi kultúra fogalmainak tárgyalását megkezdve az előadó mindenekelőtt a jog egy munkafogalmát körvonalazta. Ennek során Cotterell kategorizálását követve kiemelte, hogy léteznek monista (a jog egyenlő az állammal vagy az államhatalmi normákkal), pluralista (az államhatalmi normákon kívüli normák is rendelkezhetnek jogi minőséggel) és a kettő közötti átmenetet képező jogfelfogások (nem csak államhatalmi normák minősülhetnek jognak, de az előbbiek nagyobb szereppel bírnak). Az előadó a jogot azon minták összességeként definiálta, amelyek érvényesülését az állam biztosítja, egyúttal rámutatott arra, hogy a társadalmi kontroll fogalma (Donald Black szavaival a társadalmi élet normatív aspektusa) ennél szélesebb.

Ezt annak rövid felvázolása követte, hogy mi az állam és mi az, hogy az állam biztosítja egyes kulturális minták érvényesülését. Az előadás témája csak a modern nemzetállam működésére és jelenségeire korlátozódott. A „biztosítja” széles jelentéstartománnyal bír. Ennek egyik végpontja a kikényszerítés, a másik pedig az állam közvetett jelenléte az életviszonyokban (ilyen pl. az, ha a felek egyezséget kötnek a pereskedés, vagyis a kereseti követelés állami kikényszerítésének elkerülése végett).

A jogi kultúra belső szerkezetét taglalva az előadó bemutatta, hogy megkülönböztetünk laikus és professzionális jogi kultúrát. A laikus jogi kultúra nem homogén, mert vannak szakmák, tevékenységek, amelyek szükségszerűen közelebbi kapcsolatban állnak a joggal (pl. könyvelők, vállalkozók). A laikus jogi kultúrából, noha sok tekintetben hasonlít a professzionálishoz, hiányzik a dogmatikai elem.

A professzionális jogi kultúra megnyilvánulási formáinak példájaként az előadó megemlített egyes ügyvédi „státusszimbólumokat”, amelyek egyrészt a középosztályhoz tartozást és a sikerességet hivatottak jelölni, másrészt pedig a hivatáshoz tartozást (ilyen pl. a régebben általánosan használt ügyvédi táska). A jogászi kultúra mintái a kollégák viselkedésének megfigyelésével sajátíthatók el a gyakorlatban (ilyen pl. a hatpéldányos szerződés, amelyből az adóhivatalhoz olyat küldenek, amelyen alacsonyabb vételár van feltüntetve). A professzionális kultúra integratív funkciója kapcsán két fő diszfunkció merülhet fel. Ha a professzió önképe bizonytalanná válik, akkor kevésbé tudja integrálni a tagjait. Másfelől azonban a túl erős korporatív szellem a változásokhoz való igazodást gátolja.

Az előadás harmadik egységében bemutatott empirikus vizsgálatok a joggal kapcsolatos történetekkel álltak kapcsolatban. Ezek a történetek azért jelentősek, mert a jogi kultúrát beleszövik a kultúra egészébe, és képet adnak az emberek joghoz fűződő viszonyáról. A jogi történetek alapvetően két szempont alapján csoportosíthatók, egyrészt az elbeszélő személye alapján (laikus jogi történetek, jogászok jogi történetei, „magának a jognak” a történetei), másrészt aszerint, hogy vannak-e esztétikai értékek a történetekben (irodalmi értékű történetek, nem irodalmi jellegű történetek

Az előadás az elbeszélő személye szerinti jogi történetek három típusára hozott egy-egy példát. Az első (vagyis a laikusok történeteit érintő) kutatás egy a kisebb-nagyobb törvényszegésekhez való állampolgári viszonyulást tárta fel (amilyenek például a bliccelés vagy a gyanús eredetű árukkal szembeni fenntartások, illetve azok hiánya) A kutatás hipotézise egyfajta „tudathasadásos jogtudatot” feltételezett, vagyis azt, hogy a polgárok nem bíznak az államban, de a problémáik megoldását tőle várják, és szigorú szankciókat követelnek, kivéve ha róluk van szó – ez be is igazolódott. A kutatásból két interjú került részletesebben bemutatásra, az egyik alany nem félt beismerni, hogy nem becsületes, mert szerinte az életben szükség van némi „talpraesettségre”, a másik fordított módon viszonyult a témához: szégyellte, hogy becsületes, mert az hátrányos az ember számára.

Ezt a jogi történetek harmadik típusa (vagyis egy jog általi történet) követte, nevezetesen egy rendőrségi ügyirat, egy jelentés Örkény Istvánról, aki szimpatizált a forradalommal, tevékenykedett 1956. november 4. után az írószövetség munkájában és a legutóbbi időkig nem változott a magatartása (vagyis gyanús maradt a hatalom szemében), nem akarta „beismerni a hibáit”, ezért „önmagát zárta ki az írók közül”, továbbá a dokumentum alapján nem volt javasolt, hogy jogosítványt kapjon.

A jogászok általi történetek példája egyrészt a jogász végzettségű Kafka munkássága volt, akinek A per című regénye a kor büntetőjogi reformvitáinak fényében is olvasható, másrészt a szintén jogvégzett Bram Stoker, aki a Drakulában kritikus képet festett a kor angol jogásztársadalmáról.

Az ülés 15:30-kor zárult.