Egyetemista koromban költők-írók, művészek körében mozgolódtam. Az 1980-as évek elején Eszéken még „divatos” volt okosnak, olvasottnak, szóval intellektuelnek lenni.
Ennek fényében a külsőségekre is odafigyeltünk. Én rendszerint bakelit lemezekkel (Doors, Jefferson Airplane, Don McLean, Bob Dylan, Leonard Cohen, Jackson Browne) és néhány könyvvel a kezemben jártam az egyetemi előadásokra. Természetesen Dosztojevszkij kihagyhatatlan volt (annyira, hogy a büntetőjog vizsgán is a professzor úr olykor rákérdezett, hogy Raskolnikov bűnös-e vagy nem), én rajongtam még az amerikai irodalomért is, elsősorban James Jones és William Faulkner (neki köszönhetően szerettem meg a délieket) voltak a kedvenceim is, de minden más akkor még modernnek számító amerikai regényt szívesen elolvastam. Egy kötetlen beszélgetésben elmondtam, hogy miket olvastam el, és megkérdezték tőlem hogyan sikerült ennyi könyvet „felfalni”. A válaszom nagyon egyszerű volt. Egy vidéki városkában felnőve, ahol télen este négykor besötétedik, a házban pedig egy TV készülék van, amelyet a szülők néznek, sőt a választható két csatorna közül az egyik hétfőként szünetel… Nem igazán lehetetett más választás. Szóval, aki éhes-szomjas volt a tudásra, neki csak a könyvek tárták fel a világot. Időnként összeültünk az akkori barátaimmal egy kocsmába vitatkozni. Azokban az időkben az egzisztencializmus iránt lelkesedtek a beszélgetőtársaim. Schopenhauer, Nietzsche, vagy Sartre, és természetesen Hegel nézeteiről zajlott a diskurzus. Én részben Camus és Schopenhauer gondolataival tudtam azonosulni. Amikor ez utóbbi azt mondja, hogy szinte minden bánatunk a másokkal ápolt kapcsolatunkból fakad, akkor felidéztem a múltat, hogy milyen szomorúságot okozott elveszíteni egy rokont, barátot, vagy ha megszűnt egy szerelmi, baráti kapcsolat. Ne felejtsük el a féltékenységet sem, ami nagy bűn. Hányszor gondoljuk, hogy a másiknak könnyebb az élete, többet keres, jobban tudja „eladni magát” és ezért sikeresebb stb. És akkor jön az életünkbe egy katasztrófa, elveszítesz mindent, ami addig fontos volt neked és belátod, hogy az valóban nem is volt fontos. Az élet valami más. Schopenhauer az emberi kapcsolatokról beszélve mondja azt is, hogy tanácsosabb azt megfontolni, amit a másik elhallgat, mint amit elmond, vagyis, hogy az emberek nem kis része szerepet játszik. Ezért nem örül annak, ha valaki felismeri a valódi énjét, hibáit, gyengeségeit.
Jóllehet mindezt, amit itt leírtam a mostani emberekről gondoljuk a valóságban már a 19. század végén megjelent a kiábrándultság érzése, az a gondolat, hogy a régi értékrendszer eltűnik és a világ rossz irányba halad, amelyben az ember csak egy kis láncszem, aki magányos és peremre szorult. Nem véletlen talán, hogy az akkori ismerőseim rendszerint pesszimisták voltak, amilyennek én Schopenhauert is elképzeltem. Okos, de… Mert még egy nagy igazságot mondott amikor megjegyezte, hogy a bölcselet az emberi élet szerves része, az ember szeretné tudni mi vagyok, miért vagyok itt, mi a feladatom, mi a célom, hova tartok? Vagyis kérdésekre keres válaszokat és próbál találni is. Az emberi tudás gyér, és minél többet kutat, tanul, igyekszik megismerni azt, ami valóban érdekli, szembesül azzal, hogy az ezredrészét sem tudhatja mindannak, amit szeretne. Ezért tudatosodik bennünk a karrierjeink vége táján az, hogy mik azok a kérdések, amelyekre már nem fogunk tudni választ találni, és azokat az utódokra bízzuk. Nem látjuk így ezeket a dolgokat húsz évesen, amikor néhány blog bejegyzés elolvasása után máris késztetést érzünk arra, hogy leírjuk például az iszlám jogrendszer alapjait. Mekkora bölcsesség belátni az emberi korlátokat...
Visszatérve az ifjúkoromra talán hálásnak kell lennem, hogy megismertem azokat az embereket, akiket már legalább harminc éve nem láttam, és közülük akad „nagy nevű író” is. Mert, ha ők nincsenek, akkor én valószínűleg nem találkoztam volna Sören Kierkegaard nevével, akire elsőre az élettörténete miatt figyeltem fel, majd azután arra, hogyan próbált választ adni az egyéni sors, az emberi lét, az élet értelme, vagyis az egzisztencializmus kérdéseire. Szerinte az emberben rejlik a végtelenség és a végesség, az időbeliség és az örökkévalóság, a szabadság és a szükségszerűség. „Az emberi élet nem adottság, hanem feladat, amit meg kell oldani” – állítja a dán teológus és filozófus. A szubjektivizmusra irányuló egzisztencializmus tehát a szabadságot helyezi előtérbe. Én döntöm el milyen leszek és hogyan viszonyulok a világhoz.
A joghallgatók nem ritkán szokták közölni velem, hogy őket senki nem tudja befolyásolni sem a TV, sem a sajtó, ők semmilyen mainstream alá nem vetik magukat. Ilyenkor, mint agent provocateur megkérdezem, hogy honnan értesülnek az eseményekről. „Hát az internetről” – érkezik a válasz. Csakhogy nem tartják meglepőnek, hogy valaki „küldi” ezeket az információkat és kéri, hogy „lájkolják” őket. Vagyis ez az ismeretlen forrás már „kiválasztotta” melyek azok az események, amelyekről érdemes tudomást szerezni. Valóban úgy tűnik, mintha az egyén választana, de a valóságban ő is egy célszemély, miközben meg van győződve arról, hogy a saját véleményét, gondolatait képviseli, akár a most olyan népszerű oltas-párti vagy oltás-ellenes csatározásban. Nem tartja meglepőnek, hogy „spontán” tüntetések történnek egyszerre számos európai nagyvárosban vagy, hogy azokban „spontán” érkeznek a tüntetők százai stb. Ők biztosak abban, hogy nem manipulálhatók. Pedig az összeesküvés elmélettel foglalkozók azt állítják, hogy a társadalom manipulálása egyrészt a figyelem szándékos elvonásával, vagyis olyan információk terjesztésével történik, melyek nem tükrözik a valós problémákat, valamint a célközönségnek szánt leegyszerűsített üzenetek továbbadásával (ami egyébként számos reklám esetében sikeresnek bizonyul, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy alábecsülik az ember értelmi képességeit).
A 21. századi ember az okos telefonokkal, iPadokkal a globalizált világban élve biztosra veszi, hogy önállóan és szabadon dönt. Ugyanakkor érezhető, hogy napjainkat a bizonytalanság és a félelem jellemzi. Ilyen körülmények közepette ünnepeljük a Karácsonyt, a Názáreti Jézus születését. A hívők számára ez a hála, az öröm és a remény ünnepe. Jóllehet agnosztikus korban élünk, mégis tapasztaljuk, hogy a lélek nap mint nap várja az erősséget, áhítozik az értékes párbeszédre, így ezekben az év végi napokban mintha hirtelen megváltozna valami az emberekben. A gátak fellazulnak, és a szeretet, a szolidaritás, a segítőkészség elárasztja az egész világot. Felvesszük a kapcsolatot a rokonokkal, rég elfelejtett barátokkal, törődünk az elesettekkel. A magyar nyelv bősége, szépsége jobban kifejezi a különbséget a szerelem és a szeretet között. Mint ahogy Szent II. János Pál pápa mondja a szerelem nem csupán egy átmeneti érzelmi, érzéki, rokonszerv érzés, hanem szeretet, tudniillik lényegében adomány, önátadás, amely „megnyitja szemünket és szívünket” s képessé tesz arra, hogy eredeti módon járuljunk hozzá a világhoz. Az árvák, özvegyek és jövevények védelme és megsegítése az ószövetségi időktől a zsidók és keresztények irgalmasságának elemei voltak, II. János Pál pápa pedig a szűkölködők körét kibővítette mondván, hogy „hozzánk emeli jajszavát az éhezők tömege – gyermekek, nők, öregek, menekültek, bevándorlók és munkanélküliek sokasága. Kérlelnek minket, és válaszban bíznak. Hogy zárhatnánk be fülünket, s hogy zárhatnánk el tőlük azt az öt kenyeret és két halat, melyet Isten helyezett a kezünkbe? Ha mindegyikünk hozzáteszi a magáét, akkor mindannyian tehetünk a szegényekért.” És sokan valóban hallgatnak is a korunk szentjére, aki megüzente, hogy az emberi nagyság azon alapszik, hogy legyünk valakik. „És úgy lehetünk valakik, hogy megfizetjük az árát, felajánlunk valamit áldozatul, valami olyasmit, ami gyakran szívünk legmélyén rejtőzködik.” Napjainkban tanúi vagyunk, hogy honfitársaink tízezrei megteszik a felebaráti kötelességüket, ahogy ez világszerte is megtörténik. És mindannyian tanúsítják, hogy felemelő érzés segíteni a másiknak.
A szeretet tovább folytatódik újévig: a Karácsony utáni első vasárnap a Szent Család Napja, Szilveszter a hálaadás napja, majd beköszön az újév. Reméljük, hogy ez a lelkesedés a felebarátaink iránt eltart és a mindennapi élet terhei, nehézségei sem fognak gátat emelni eléje. All you need is love énekelte hajdanán a The Beatles. Mindenki akar szeretni és szeretve lenni. Ezért közel kétezer év után is olyan találó Szent Pál Korinthusiaknak írt I. levelének 13. fejezete „A legkiválóbb adomány a szeretet” címmel.
Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.
Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkot és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.
Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égő áldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély.
Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel.
- Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli.
Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.
S a szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik.
Most megismerésünk csak töredékes, és töredékes a prófétálásunk is.
Ha azonban elérkezik a tökéletes, ami töredékes, az véget ér.
Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyerek, úgy gondolkoztam, mint a gyerek, úgy ítéltem, mint a gyerek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyerek szokásait.
Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek.
Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet.
Ezekkel a gondolatokkal búcsúzok.
Mindenkinek áldott Karácsonyt és boldog Új évet kívánok.
Dr. Heka László
