Szegedi Tudományegyetem
Állam- és Jogtudományi Kar
Szegedi Tudományegyetem
Állam- és Jogtudományi Kar
A kolozsvár-szegedi jogtörténeti tanszék, és a honi jogtörténész-céh[1] mindmáig legkimagaslóbb medievista jogtörténész egyénisége, Bónis György (1914–1985) a Kar 1940. évi, Kolozsvárra történő visszatelepedése idején, rögtön annak kezdetén, mint az ország legfiatalabb (nyilvános, rendkívüli) egyetemi tanára kapott egyetemünkre kinevezést. A kiváló tehetségű, hatalmas ambícióktól duzzadó oktató-kutató nagy lendülettel vetette bele magát a felsőoktatás világába. Családi indíttatása, a hazulról hozott intellektuális örökség és makulátlan tanulmányi előmenetele fényes jövőt jósoltak számára.
A Bónis família Szatmár megyei kisnemesi család volt, s olyan történelmi kiválóságot adott a hazának, mint Bónis Ferenc (1627–1671), akit a Wesselényi-szövetkezés részeseként kivégeztek. Bónis György Budapesten született, jogász végzettségű apától és magyar-francia szakos tanárnő édesanyától (Wallon Emma Ilona): neki köszönhető, hogy a család nagy művészet- és operarajongó volt. Magánúton kezdett el angolul tanulni, aminek már az életre szóló élményt jelentő angliai jamboree-n (Birkenhaed, 1929) való részvételen hasznát vette. Középiskolai tanulmányait a pesti piaristák nagyhírű és szigorú gimnáziumában eminensen végző diák a budapesti egyetemen sem adta alább: sub auspiciis gubernatoris szerzett jogi diplomát.[2] Napokkal a diploma átvétele után már utazott is ki Angliába, mert Magyary Zoltán tanácsára elnyert egy tanulmányi ösztöndíjat. Sir William Holdsworth (Cambridge) tanácsára Londonba ment és beiratkozott a London School of Economics-re, ahol Theodor F. Plucknett professzor előadásait látogatta. Az egyházi bíráskodás középkori történetével való foglalkozás már akkor megfont Bónisban, ezért szintén Londonban erre vonatkozó irodalmat kért Le Bras-tól. Az angol jogtörténetírásról néhány évvel később itthon írt cikket.[3] Az Angliában töltött esztendő alapvetően tudományos tevékenysége mellett feltétlenül említést érdemel a cserkészettel való kapcsolata, amely saját visszaemlékezése szerint is egész életre szóló élményeket és tartást adott neki. Részt vett egy Gilwell-típusú cserkésztáborban, amelyről megírta a kötelező dolgozatot, s azt elfogadván megkapta Baden Powell megkülönböztető jelvényét (Wood Badge) és a tiszti nyakkendőt.
Bár kitüntetéssel végzett, sikeres külföldi tanulmányúton volt túl, mégsem volt könnyű állást találnia. Hívta ugyan a bórságra magához Degré Miklós, a Budapesti Királyi Ítélőtábla elnöke, de ő akkor már a jogtörténettel járt jegyben. Pályaválasztásáról ezt írja emlékirataiban: „Hosszú évekig nem akartam más lenni, mint piarista tanár […] A felvétel akkor nem volt gond, s én eljegyeztem magam a jogtörténettel.“[4] Előbb az Egyetemi Könyvtárban dolgozott mint díjtalan (!) gyakornok, majd 1938 végére ÁDOB-os[5] lett, ami már valami fizetést is jelentett. A könyvtárban elvégezte a könyvtáros-képző tanfolyamot is. A jogi népszokás-gyűjtésbe is belekóstolt ezidő tájt Győrffy István (1884–1939) mellett, akinek korai halála megakadályozta a további együttműködést.
[1] A ‘jogtörténész céh‘ elnevezés a közelmúltban elhunyt kiváló pécsi jogtörténész professzor, Kajtár István (1951–2019) kedvelt és találó szófordulata volt.
[2] Avatására 1936. október 22-én került sor: a program részeként fel kellett olvasnia disszertációjának kivonatát. Vö. Bónis 2007, 108. p.
[3] Bónis 1940.
[4] Bónis 2007, 105. p.
[5] Állástalan Diplomások Országos Bizottsága; ebbéli alkalmazását Teleki Pál írta alá.
Hamarosan a kultuszminisztériumba került, ahová Stolpa József államtitkár egy sub auspiciis doktort keresett. Pusztai János osztálytanácsos mellett feladata a kultusztárca jogszabályainak gyűjtése lett; itt ismerkedett meg Martonyi Jánossal, aki később egyetemi kollégája lett. Miközben közigazgatási szakvizsgájára készült, kapta a jó hírt, hogy kinevezték Kolozsvárra (magántanári képesítése már folyamatban volt Budapesten). A Kolozsvárra „hazatért” egyetem jogi karának tantestülete valóban újrakezdte munkáját a kincses városban. A kultuszminiszter egyeseket megerősített rendes tanár minőségükben (Búza László, Csekey István, Heller Erik, Túry Sándor Kornél, Horváth Barna, Balás P. Elemér, Személyi Kálmán), egyeseket újonnan nevezett ki rendes tanárokká (Schneller Károly, Scheffler János, Székely István és Szászy István), új, nyilvános rendkívüli tanár kinevezést pedig hárman kaptak: ifj. Boér Elek, Martonyi János és Bónis György. Bónis tanszéke üresedésben volt. Ezt írja emlékezéseiben: „Jogtörténész akkor sem volt sok. A választásnak vagy Degré Lojzi barátomra, vagy rám kellett esnie […] engem Pusztai János és Feri bácsi ajánlott. Megtörtént tehát a nagy csoda: még nem voltam 27 éves, amikor a kolozsvári egyetemre nyilv. rk. tanárrá kineveztek. Én voltam az ország legfiatalabb professzora. Humoros volt, hogy a dékáni hivatalba nem akartak beengedni, amikor a professzorok bementek.”[1]
Öt esztendőt töltött Bónis az egyetemmel Kolozsvárott. Főkollégiumot és szemináriumot tartott, első tanársegédje Gyallay Pap Domokos asszisztálásával. Szigorú vizsgáztató volt, de megengedte például, hogy néhány kárpátaljai hallgató románul[2] vizsgázzon. Gyakori látogatója volt a levéltárnak, ahol megismerkedett Kelemen Lajossal. Szintén a kolozsvári esztendőknek köszönhette az ismeretséget és barátságot Jakó Zsigmonddal. A nyári vakációkban folytatta jogszokás-gyűjtését. Nagy segítségére volt második tanársegédje, Tárkány Szűcs Ernő, aki később is hű maradt ehhez a kutatási területhez, s akinek egyik könyvét[3] Bónis adta ki Kolozsvárott.
A szovjet front közeledtével a Kar minden tagja (Buza László kivételével[4]) elhagyta Kolozsvárt, s a főváros felé vették az irányt: „Budapesten tovább játszottuk a kolozsvári egyetemet. Dékánná Túry Sándort tette meg az átmeneti rektor.”[5] Budapest ostromakor egy kb. 60 főnyi egység helyettes parancsnoka volt, s egy német egységnek alárendelten működtek. Bónis próbálta az együttműködést6 szabotálni, mire a német parancsnok ráförmedt: „Verteidigen wir unsere Hauptstadt oder ihre?”[6] Ebben a mondatban minden benne volt… Egy szovjet katona kézigránátot vágott hozzá, ami szerencsére nem robbant fel, csak csúnya lábzúzódást okozott, minek nyomán a frontszolgálata véget ért. Balás P. Elemértől kapott átmeneti személyi igazolványt, majd a kultuszminisztériumtól egy orosz nyelvű igazolványt, amely minden munkavégzés, így a ’málenkij robot’ alól is fölmentette. 1945 márciusában indult vissza családjával kalandos körülmények között Kolozsvárra.
Az első és megdöbbentő hír elbocsátásának közlése volt. Vasilie Pogaceanu (Kolozsvár város és Kolozs megye főispánja) 100/1945. sz. átiratában egy bizonyos „fellebbviteli tisztogató bizottság” jelentése alapján 27 professzort és 2 magántanárt távolított el, akik „antidemokratikus, sovén vagy fasiszta magatartású tanárok” voltak – a jogi karról egyedüliként Bónis Györgyöt. Március 20-án Bónis fellebbezést nyújtott
[1] Bónis 2007, 111. p.
[2] „Mellesleg egy tanárt fogadtam, hogy megtanuljak románul, s ennek később nagy hasznát is vettem.” Bónis 2007, 112. p.
[3] Tárkány Szűcs 1944.
[4] Vö. Ruszoly 1965, 354–357. p.
[5] Bónis 2007, 115. p.
[6] Bónis 2007, 116. p.
be az egyetemi tanácshoz, amely igazolás feltételével helyt adott a kérelemnek, a főispán pedig hamarosan hatályon kívül helyezte határozatát. Bónis mellett is sokan megmozdultak, így például Márton Áron is barátságába fogadta. A nemzetközi helyzetet jó jellemezte, hogy nem volt útlevele Bónisnak, a svéd követségtől kapott egy ideiglenes útlevelet, amelynek birtokában 1947-ben egy rövid látogatást tett Budapesten, ahol a parlamentbe is eljutott, s a karzatról meghallgathatta Moór Gyula – közvetlenül a kék cédulás választások után – tartott beszédét, amelyben rámutatott a visszaélésekre: „Imponált volt tanárom férfias helytállása. Sajnos nemsokára meghalt.”[1]Kolozsvárra visszatérve hamarosan letartóztatták, s vagy tíz napot töltött fogságban, ahol: „Takarót nem kaptam, de jó társaságba kerültem: főispánok, polgármesterek voltak együtt. Kirakós madzsonggal töltöttük az időt.”[2]Felesége Bukarestbe utazott, s felkereste Bónis volt tanársegédjét, Gyallay Domokost, aki a magyar nagykövetségen dolgozott, s az ő közbenjárására az igazságügy-miniszter szabadlábra helyezte. Két napra rá azonban kitoloncolták Erdélyből, s egyenesen Szegedre utazva jelentkezett Martonyi János dékánnál, majd megkezdte nyilvános rendes tanárként a munkát.
[1] Bónis 2007, 119. p.
[2] Bónis 2007, 121. p.
Ennek a bizottságnak a jogi karról hárman vagy négyen lehettek tagjai: Perbíró József, Bónis és Both Ödön, s talán még Tokaji Géza. Bónis az új összetételű egyetemi tanácsnak is tagja lett, részt is vett annak november 8-i, 15-i és 20-i ülésén, a december 15-i ülésen viszont már nem volt ott. Vö. Péter 2001. p.
[1] Ezt kifejezetten említi emlékirataiban Bónis, aki az 56-os eseményekben vitt szerepéről, s benne a rektor viselkedéséről, az alábbiakat írja: „Először Perbíró kollégámmal kiküldtek egy diákkollégiumba, hogy a hallgatókat lecsillapítsuk. De azután Baróti Dezsőt, a rektort elkapta a gépszíj. Már napokkal előbb csak nehezen tartottuk vissza attól, hogy a varsói egyetemre üdvözlő táviratot ne menesszen a szovjetellenes lépések miatt. Most – talán a pesti hallgatók küldöttségének hatására – megkísérelte, hogy egyes nemszeretem kollégáktól megszabaduljon. Ezek Karácsonyi és Mérei voltak. Amikor ezt a rektornál tárgyaltuk, én Antalffyt javasoltam, de Pólay kollégám hozzátette: ’Kovácsot is!’ A bölcs Koch Sanyi bácsi, a TTK dékánja kijelentette, hogy náluk ilyen probléma nem vetődik fel.” Bónis 2007, 126. p.
[1] Az erről a bátran történelminek nevezhető értekezletről készült jegyzőkönyv nem maradt ránk – hiányzik a kari tanácsülési jegyzőkönyvek kötetéből, amely azonban Ruszoly József vélekedése szerint „Tüzetes és szerencsés kutatással reményeim szerint még talán föllelhető.” Talán öten vettek részt az ülésen: a dékán, Schultheisz Emil, Bónis mellett még Pólay, Buza László és Martonyi. Vö. Ruszoly 2002.
Szegeden a háború után újraindult oktatásban a tanári kar tagjaival különféleképpen alakult Bónis kapcsolata. Antalffyval és Halász Aladárral kezdettől feszült volt a viszonya, de jó barátságba került Pólay Elemérrel és Horváth Róberttel. Még Szegedre való visszatérése előtt kért és kapott is egy római ösztöndíjat az egyházi bíráskodás történetének megírásához, de kiutazása meghiúsult. 1948 áprilisában csatlakozott a kongregalisták pozitív nyilatkozatához, és előadást tartott a Nemzeti Parasztpártban (amelybe be is lépett), s tiszteleti tagja lett a Tornyai Társaságnak. Az MDP-be nem lépett be, ám a Magyar-Szovjet Társaság kari elnöke, valamint a Hazafias Népfront szegedi békebizottságának és nemzetközi bizottságának is elnöke volt. Folytatta a népi jogélet-kutatást a Néptudományi Intézet támogatásával. Ennek során ismerkedett meg a később disszidált Révész Lászlóval, akivel egy Kelet-európai Jogtörténet Intézet szervezését is tervbe vették.
Időközben a debreceni jogi kar és a jogakadémiák megszüntetése folytán a Szegedi tantestület újabb tagokkal bővült, mint Schultheisz Emil, Dezső Gyula, Perbíró József. A szovjet mintára 1952-ben bevezetett új tudományos minősítési rendszerben Bónis kandidátus lett, ami csalódás volt, mert Marton Géza a ’tudományok doktora’ fokozat odaítélését javasolta számára. Nemsokára kijutott külföldre: a Ius Romanum Medii Aevi magyar munkatársat keresett és a szerkesztőnek (Erich Genzmer) Marton Géza Bónist ajánlotta; az ókori jogtörténeti társulat leydeni kongresszusára kijutva megismerkedett a prágai Józef Klimával is.
Kiemelkedően fontos epizód volt Bónis életben az 1956. évi forradalom, s a benne vitt szerepe. Október 23-án este éppen egy előadmányt készített a kar külföldi tudományos kapcsolatairól, amikor a rádióból értesült a fővárosi eseményekről. A viharos gyorsasággal haladó eseményekben Bónis hamarosan a Szegedi Egyetemi Forradalmi Bizottság tagjai[1] közé került, s legfontosabb tevékenysége a hallgatók csillapítása volt. A rektornál, Baróti Dezsőnél tartott értekezleten került szóba az egyetemről eltávolítandó professzorok ügye. Bónis Antalffyt hozta javaslatba, de Pólay Elemér javaslatára[2] még Kovács Istvánt is hozzávették: a november 2-iki (csonka) kari tanácsülés kettőjük működését függesztette fel.[3] November 17-én egyetemi küldöttségben Budapestre ment; Kádár Jánoshoz igyekeztek de ő nem ért rá fogadni őket, helyette Kállai Gyulával és Hont Ferenccel tudtak beszélni. Az egyetemi forradalmi bizottság gyorsan feloszlott, amit Bónis így konstatált: „A Bach korszakban nem lehet 49-et játszani.”[4] Hamarosan Kovács és Antalffy is visszakerült a Karra.
[1] Ennek a bizottságnak a jogi karról hárman vagy négyen lehettek tagjai: Perbíró József, Bónis és Both Ödön, s talán még Tokaji Géza. Bónis az új összetételű egyetemi tanácsnak is tagja lett, részt is vett annak november 8-i, 15-i és 20-i ülésén, a december 15-i ülésen viszont már nem volt ott. Vö. Péter 2001. p.
[2] Ezt kifejezetten említi emlékirataiban Bónis, aki az 56-os eseményekben vitt szerepéről, s benne a rektor viselkedéséről, az alábbiakat írja: „Először Perbíró kollégámmal kiküldtek egy diákkollégiumba, hogy a hallgatókat lecsillapítsuk. De azután Baróti Dezsőt, a rektort elkapta a gépszíj. Már napokkal előbb csak nehezen tartottuk vissza attól, hogy a varsói egyetemre üdvözlő táviratot ne menesszen a szovjetellenes lépések miatt. Most – talán a pesti hallgatók küldöttségének hatására – megkísérelte, hogy egyes nemszeretem kollégáktól megszabaduljon. Ezek Karácsonyi és Mérei voltak. Amikor ezt a rektornál tárgyaltuk, én Antalffyt javasoltam, de Pólay kollégám hozzátette: ’Kovácsot is!’ A bölcs Koch Sanyi bácsi, a TTK dékánja kijelentette, hogy náluk ilyen probléma nem vetődik fel.” Bónis 2007, 126. p.
[3] Az erről a bátran történelminek nevezhető értekezletről készült jegyzőkönyv nem maradt ránk – hiányzik a kari tanácsülési jegyzőkönyvek kötetéből, amely azonban Ruszoly József vélekedése szerint „Tüzetes és szerencsés kutatással reményeim szerint még talán föllelhető.” Talán öten vettek részt az ülésen: a dékán, Schultheisz Emil, Bónis mellett még Pólay, Buza László és Martonyi. Vö. Ruszoly 2002.
[4] Bónis 2007, 127. p.
Elérkezett a felelősségre vonás ideje is. A Bónis elleni fegyelmi tárgyalást 1957. június 6-án tartották, a cenzorok Vas Tibor és Sipos Aladár voltak. Szó esett tudománypolitikai kérdésekről is, de a fő kérdés a fentebb említett kari ülési előadmány volt, melynek nyomában Antalffyt és Kovácsot eltávolították a Karról. A helyi sajtó is folyamatosan és tendenciózusan támadta a forradalomban szerepet vállalókat, így Bónist is, elővéve például azt a régtől terjesztett valótlanságot, hogy Bónis keresztapja Hóman Bálint lett volna: a valóság ezzel szemben az volt, hogy a kis Bónist Szent-Györgyi Albert tartotta a keresztvíz alá… A szankció az egyetemről való elbocsátás lett, amiről egyszerű levélben tudatták Bónist. A politikai rendőrség még kihallgatta, többek között kolozsvári múltjára nézve; a kihallgató tiszt szavaira így emlékezett vissza emlékirataiban Bónis: „Ha sok olyan ember lett volna, mint professzor úr, nem jutottunk volna ide!”[1] Szegeden Bónis 1969-ben járt még egyszer, amikor a római jog magyarországi hatásáról szervezett konferenciát Pólay Elemér és Both Ödön (a szervezőmunkát adjunktusaik, Molnár Imre és Ruszoly József végezték), s Bónist nem lehetett kihagyni. Lehetett néhány kínos szituáció, melyre utalást olvashatunk Bónis emlékirataiban is: „Ünnepélyesen kezet fogtunk Antalffyval, majd német barátaim vittek haza autóval.”[2]
Bónis György családjával Budapestre költözött, s élete hátra lévő részét a fővárosban élte le. Először a Fővárosi Múzeum igazgatója, Gerevich László adott neki munkát, aki egy beszélgetés során megkérdezte tőle: „És nem nézted a térképet? Bizony, nem is gondoltunk rá, hogy mekkora országgal állunk szemben, és ezt a hősiesen életüket áldozó gyerekek sem tudják megállítani. Kétségtelenül drágán fizettem a forradalomért, de büszke vagyok rá, hogy részese lehettem a magyar nép szabadságharcának.”[3] 1957 őszén rendes állást kapott a Fővárosi Levéltárba, melyek hivatali főnöke akkor Ort János volt. Tudományos munkáját nem akadályozták, de középkori anyag kevés lévén, szakmailag mégiscsak félreeső volt ez a munkahely. Külföldi kapcsolatai is lassan éledeztek. Eljutott Dublinba, s tagja lett a Commission Internationale d’Histoire des Assemblées d’Etats nevű, 1937-ben alakult nagyhírű tudományos társaságnak. Barátságot kötött a bizottság későbbi elnökével, Helli Koenigsbergerrel, s a bizottság kongresszusain rendre részt vett, egyet maga is rendezett Székesfehérvárt.
A moszkvai történész világkongresszuson az akadémia küldöttjeként vett részt.
[1] Bónis 2007, 129–130. p.
[2] Bónis 2007, 131. p.
[3] Bónis 2007, 130. p.
1968-ban egy svédországi meghívásnak készült eleget tenni, amikor sor került Csehszlovákia megtámadására; Bónist behívatták az akadémiára, s kérték, hogy odakinn hivatalosan ne nyilatkozzon. Visszafelé Koppenhágán át Münsterbe utazott a német jogtörténész napokra. Onnan barátja, Hans Thieme professzor (Freiburg im Breisgau) vitte autóval Nürnbergig. Járt Münchenben és Frankfurtban is, utóbbi helyen (Max-Planc-Institut für europäische Rechtsgeschichte) Helmut Coingnál előadást is tartott. Egy svájci konferencián ismerkedett meg C. R. Cheney professzorral, aki felajánlotta, hogy elintéz számára egy esztendő vendégprofesszori állást Cambridge-ben. Ennek hazai engedélyezését azonban új munkahelyi főnöke, Ságvári Ágnes akadályozta; az angol kultúrattasé (Hewer) személyes fellépésére volt szükség az engedély megszerzéséhez, ám így is csak egy negyed év lett az esztendőből… Rendes előadásokat már nem is tudott tartani Angliában, de kutatásokat sikerült folytatnia. Hazafelé Párizson és Svájcon át érkezett (feleségével), meglátogatva barátaikat.
Közeledve 60. évéhez várható nyugdíjazása előtt sikerült szoros baráti és munkakapcsolatot teremtenie Klaniczay Tiborral, rajta keresztül az akadémia irodalomtudományi intézetével. Ő küldte ki 1974-ben Tours-ba, előadást tartani a jogászi hivatásrend történetéről – nyugdíjazását éppen onnan jelentette be kollégáinak. A következő esztendőben meghívást kapott Amerikába Sweeney professzor közbenjárására. Egy ideig úgy tűnt, hogy a külügyminisztérium, az akadémia, sőt a munkaügyi minisztérium is hozzájárul az utazáshoz, de egy héttel az indulás előtt hívatta Szabolcsi Miklós igazgatóhelyettes, József Farkas személyzeti előadóval együtt kérve, hogy halassza el az utazását, hiszen „nem irodalomtörténeti tárgyú előadásokat” tart. Nyilvánvaló volt, hogy valaki(k) megint gáncsolni akarták… Bónis kétségbeesetten közölte, hogy hiszen már a repülőjegye is megvan; végül elengedték, de Pennsylvaniába érve agyvérzéssel kórházba szállították, s ezt a traumát már haláláig nem heverte ki teljesen.
Bónis rehabilitációja több lépésben zajlott. 1963-ban kapott egy efféle iratot, tanszékét azonban nem kapta vissza. Professzori, alkalmasint tanszékvezetői székének visszaszerzésére több, írásban is ránk maradt folyamodványt intézett, illetékesnek gondolt személyekhez. Idézek az 1963. november 17-én kelt, Kállai Gyulának, a minisztertanács első elnökhelyetteséhez írott, drámai hangú leveléből: „Hét esztendeje annak, hogy a szegedi tudományegyetem küldöttségének tagjaként, három professzortársammal együtt felkerestük Önt […] Az említett küldöttségjárás idején nem is sejtettem, hogy egy jó félév múlva már nem leszek az egyetem tanára. Nem akarom kisebbíteni 1956-ban elkövetett politikai hibámat, de állítom, hogy az 1957 júniusában fegyelmi úton történt elbocsátásomat személyi elfogultság is sugallta. A fegyelmi határozatban a vizsgálat adataival ellenkező tényállítás szerepel. A bizonyítás kiegészítésére nem kaptam módot. A szegedi tanszéken eltöltött közel tíz esztendő párt- és állami vonalon elismert jó munkája, az 1952-ben kapott kandidátusi fokozatom, az 1954-ben elnyert akadémiai jutalom, az 1956-ban osztályrészemül jutott külföldi kongresszusi és népfront-kiküldetés, mind eltörpültek a személyi megtorlás szándéka mellett. Tizenhét évi egyetemi tanári működés után családommal együtt átmenetileg az utcára kerültem […] 93 jogtörténeti publikáció, 16 egyetemi és levéltári tanfolyami jegyzet áll mögöttem […] Nehéz hetedik éve elviselni a hivatalos jogtudományból és az oktató munkából való kirekesztésemet, az anyagi gondokat. Ötvenedik életévemben, harminc esztendei tudományos munkásság után időszerűnek látom feltenni a kérdést, szüksége van-e hazámnak munkámra azon a területen, melyhez legjobban értek, és amelyen – úgy érzem – a legtöbbet tudnék használni.”[1] Választ, nyilván elutasítót, talán szóban kaphatott. További, ezirányú próbálkozásai is rendre kudarcot vallottak.
Valódi rehabilitációjára csak halála után került sor, a szintén történelminek nevezhető fordulat idején. Ruszoly József professzor javaslatára post mortem professor emeritus címet adományozott számára az egyetem. Emlékét a Kar jogtörténeti tanszéke hűségesen ápolja: születésének és halálának évfordulóján (1994, 1995) is megemlékeztünk róla. Bónis György elhunyta fátumszerű összefüggésbe ágyazódott, mintha egy korszak jogtörténészei hagyták volna el egyszerre a földi létet: egy évvel korábban a legközelebbi szakmai és emberi jóbarát, pályatárs, a pécsi kolléga Degré Alajos (1909–1984), az 1985. esztendőben pedig Csizmadia Andor (1910–1985) és a szegedi utód, Both Ödön (1924–1985) távozott közülünk. Bónis György szakmai emlékét számos, részben külföldön publikált recenzió[2] örökítette meg. Publikációkban rögzült, gazdag szakmai teljesítményét gondosan és a teljesség igényével összeállított bibliográfiák[3] őrzik, tudományos tárgyi hagyatékát pedig a szegedi egyetemen, hajdanvolt és halála tízedik évfordulóján róla elnevezett tanszékvezetői szobájában (Bónis György Szeminárium) őrizzük.[4]
Részlet: Balogh Elemér: Bónis György.- Forum. Acta Juridica et Politica. 2020. 10. évf. 1. sz. p.107-125.
A teljes tanulmány elérhető: http://acta.bibl.u-szeged.hu/70549/1/juridpol_forum_010_001.pdf
[1] Ruszoly 2002, 13–14. p.
[2] Elsőként a magát szintén Bónis-tanítványnak valló Zlinszky János publikált szép és tartalmas megemlékezést Bónis tudományos életútjáról németül: Zlinszky 1987, 487–494. p; majd Ruszoly József: Ruszoly 2008, 62–66. p; Ruszoly 2009, 604–622. p; Ruszoly 2015, 299–311. p.
Jómagam is többször megemlékeztem Bónisról: Balogh 1997, 659–662. p; Balogh 1999, 41–42. p; Balogh 2018, 7–12. p.
[3] P. Miklós 1995, 509–524. p; Stauber 2001.
[4] Kávássy – Tamási 2014.
“Bónis György tanügyi segédfogalmazó a magyar alkotmány- és jogtörténeti tanszék ny. rk. tanárává kineveztetett. 1940. október 19-én. (34.859/1940. IV. VKM. sz.)”
Beszámoló a Kolozsvári M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem 1940/41. tanévi működéséről.
http://univ.bibl.u-szeged.hu/18712/1/besz_fj_1940_41.pdf
Bónis, György: A Jogi Kar iskoláztatási munkája. In: Szegedi Egyetem, (1) 13. p. 2. (1953)
http://univ.bibl.u-szeged.hu/id/eprint/11069
Ruszoly, József: Egy lappangó jegyzőkönyv nyomában : hatvan év múltán. In: Acta Universitatis Szegediensis : acta juridica et politica, (80). pp. 235-262. (2017)
http://acta.bibl.u-szeged.hu/49969/1/juridpol_080_235-262.pdf
https://www.tudosportal.hu/egy.php?id=2013
