A Nobel-díjas Krasznahorkai László az első írását szegedi joghallgatóként tette közzé

A gyulai Erkel Ferenc Gimnáziumban érettségizett diák ügyvéd felmenői nyomdokain haladva a jogi pályát választotta. Az előfelvételis joghallgatókkal együtt a Kalocsai 37. Forradalmi Ezredben töltötte sorkatonai szolgálatának egy évét, „hat-nyolc barátom mindmáig a katonaságból származik” – mondta később. 1973-ban lett a JATE Állam- és Jogtudományi Karának hallgatója, amint manapság kiderült, egy évben lettek egyetemi polgárok Karikó Katalinnal… Két tanév után viszont úgy döntött, hogy a pesti jogi karon kívánja folytatni tanulmányait, de 1977-ben végleg megvált jogi stúdiumaitól és végül 1983-ban az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett magyar–népművelő diplomát (szakdolgozatát Márai Sándor emigrációs pályájáról írta, 1998-ban Márai Sándor-díjat is kapott).

Mindezek a fordulatok jól illeszkednek érdeklődésének korai változásaihoz is. Bár jogásznak készült, motiváltsága kezdettől fogva az irodalom, a kritika és a kulturális élet felé fordította, utólag pedig jól látható, hogy a bölcsészkari képzés jobban is szolgálhatta írói pályáját. Ennek a fordulatnak az előzményei már szegedi egyetemi évei kezdetén is megmutatkoztak. A Szegedi József Attila Tudományegyetem önképzőkörei ugyanis a kezdeti, 1970-es évektől fogva összegyetemi jellegűek voltak, így az egyes karok különféle érdeklődésű hallgatói számára különösen fontos fórumokat biztosítottak a szakmai együttléthez. Ezek a körök az irodalom, filozófia és a legkülönfélébb tudományágak iránti érdeklődést támogatták, ezzel járultak jótékonyan hozzá a hallgatók széleskörű műveltségéhez és nyitott gondolkodásmódjuk kialakulásához. A joghallgatók, közöttük az első éves Krasznahorkai, előszeretettel vettek részt ezeknek a kisebb közösségeknek a munkájában, amelyek valóban az összművészet és az „össztudományok” iránti érdeklődésüket támogatták. Történeti előzményeit tekintve példaképpen állhatott a tudományos és művészeti célkitűzéssel az 1930-as években működött értelmiségi-ifjúsági csoportosulás, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, amely olyan szerteágazó érdeklődésű egyetemi hallgatókat hozott össze, mint Ortutay Gyula, Buday György, Erdei Ferenc, de figyelemmel kísérte tevékenységüket az akkori joghallgató, Bibó István is. A 70-es évek önképzőkörei pedig nem feledkeztek meg erről a szellemi és erkölcsi hagyatékról.

A szabad, autonóm gondolkodás fenntartása mellett érvelt az első éves joghallgató, Krasznahorkai László is, amikor a jogi kar 1973-ban indult „Impulzus” című lapjában hitet tett az önképzőköri mozgalom fontossága, megőrzésének szükségessége mellett (Krasznahorkay [sic!] aláírással közölve): „1970 őszén baráti társaságban felvetődött ötlet alapján megszületik az Önképzőkör, melynek szándékában volt összefogni mindazokat, akik valamilyen művészeti ághoz vonzódnak, abban tevékenykedni szeretnének. Kezdetben ez a széles terület, ahol az Önképzőkör működni akart, valójában kialakul: egy Ady téri pincében pol-beat bemutatót, versíró-estet, házi szavalóversenyt szerveznek, 1972-ben pedig egy vietnami összeállítással lépnek fel. Később egy volt munkásszállóban folytatják tovább, ahol többek között egy előbb meghirdetett irodalmi pályázat díjnyerteseinek műveit mutatják be, valamint »Kedvenc verseim« címmel irodalmi estet és egy karikatúra kiállítást szerveznek.” Aggodalma viszont éppen az, hogy mivel az Önképzőkörösök nagyrészt már negyedévesek, „ha ők elmennek, felbomlik az együttes, pontosabban elhal. Hogy ezt megelőzzék, arra kérnek mindenkit, aki aktív részese, tagja szeretne lenni egy olyan közösségnek, amely azokból áll, akik szeretnek dalolni, verset, mondani, vagy bármely más művészeti ágban tevékenykedni, hogy folytassák tovább, amit ők elkezdtek, szerveződjön újjá, frissüljön fel, éljen tovább is az Önképzőkör!”

Más kérdés, hogy a politikai rendőrség praktikus megfontolásból „eltűrte” ezeket a kezdeményezéseket, hiszen számukra láthatóbbak voltak az informális csoportosulásoknál, szűkebb baráti köröknél. Már a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumát is a 1930-as években figyelemmel kísérte a politikai rendőrség a radikális vagy baloldali eszmék iránti érzékenysége miatt. Hasonlóan, a 1970-es évektől kezdve az állambiztonság a szegedi egyetem önképzőköreit, diákköreit, valamint az egyetemi színpad tevékenységét is éberen figyelte, főként azért, mert ezek az kezdeményezések a fiatal értelmiségiek szellemi és kulturális életének központjai voltak, és potenciálisan „ellenzéki” gondolatok terjedését szolgálhatták. Ráadásul ekkoriban már a szegedi magánlakásokban is meg lehetett ismerkedni a szamizdatokkal és a „repülő egyetem” előadásaival.

A Móra Kollégiumi Esték jelentősége pedig azért emelkedett ki az egyéb egyetemi kulturális fórumok sorából, mivel itt lehetőség nyílt arra, hogy neves írók, filozófusok, történészek, kritikusok találkozzanak a hallgatókkal és a várossal. Felvállalták, hogy olyan írókat és gondolkodókat is meghívnak, akiknek a műve vagy a nézete kevésbé illeszkedett a hivatalos kultúrpolitikai elvárásokhoz. Ez különösen fontos lett a 1980-as években, amikor az ellenzékies, vagy csak kritikus hangok még nem kaphattak hivatalosan nagyobb teret. Az 1980-as évekről szóló emlékezésekben gyakran szerepel a „legendás Móra-kollégiumi esték” kifejezés, amelynek keretében elsősorban Szörényi László professzor szervezésében itt járt vendégként Esterházy Péter, Nádas Péter is, Krasznahorkai László pedig szinte hazajáró lett a kollégiumban. Az 1985-ben újonnan megjelent Sátántangó című első regényéről tartott korabeli előadásának a hangfelvétele is fennmaradt.

A jogi tanulmányok abbahagyása szimbolikus fordulatként is értelmezhető Krasznahorkai életében és alkotói pályájában. A jogi pálya elhagyása, átállása irodalmi és bölcsészeti irányba része lehetett annak a váltásnak, amelyet művészetének alakulásában is fel lehet ismerni. Ennek lényege az intézményes rend, a formalizmus, a strukturális kötöttségek konfliktusainak elviselése és/vagy elutasítása, illetve a szabadság, a lét bizonytalanságai felé forduló érzékenység. Mindez azonban nem jelentette, hogy ne lehetne észrevenni jogi ismereteinek hatását munkásságára. Műveiben ugyanis tetten érhető a törvényszerűségekről és az igazságról való jogászi gondolkodás elméleti mélysége és analitikus jellege is. Ennek az alapvetésnek akár kulcsmondata is lehet, amit a Sátántangó című filmben a százados Irimiásnak és Petrinának mond: „a rend, úgy tűnik, mintha a hatóságok dolga lenne. Valójában ez az emberek dolga. A rend. A szabadságban azonban van valami nem emberi. Valami isteni. … A törvény mind együtt vagyunk”.

A szakirodalomban is elterjedt a tévhit, hogy első írása a Mozgó Világban jelent meg 1977-ben, „Tebenned hittem” címmel. Krasznahorkai László az országos nyilvánosságnak valóban ezzel a művel köszönt be, ekkor vált ismertté, de ez nem jelenti azt, hogy valóban ez lett volna az első publikációja. Négy évvel korábban ugyanis, még szegedi joghallgatóként a jogi kar akkoriban indult – igaz, csak 300 példányos – lapjának (Impulzus, 1973) második száma már közölte egy írását, amelyet az 1922 és 1980 között megjelent szegedi egyetemi ifjúsági lapok annotált cikkbibliográfiája egyszerűen „filmkritikának” nevez. Pedig a Tarkovszkij-nak akkor bemutatott, gyorsan klasszikussá vált „Andrej Rubljov"-ja olyan gondolatok megfogalmazására inspirálta a szerzőt, amelyek jóval meghaladják egy tizenéves „diákíró” egyszerű filmkritikájának a kereteit, ráadásul az évtizedekkel későbbi, immár érett író tollából is bármikor kifuthattak volna ezek a korai sorok: „A művész arca a világ tragikus tekintete, a műalkotás bizonyíték és igény egyidejűleg: bizonyíték arra, hogy a szellem néha rátalál a formára és magához öleli a mindenséget; igény annyiban, amennyiben az ember mindegyre igényt tart az örökkévalóságra.”

Méltán lehet büszke tehát a szegedi egyetem, a jogi kar, hogy a világhírű és immár Nobel-díjas író legelső írása karunk hallgatóinak lapjában jelenhetett meg. Krasznahorkai Lászlónak a 2025. évi irodalmi Nobel-díjat “látnoki erejű életművéért” ítélték oda, indokolta köszöntő beszédében Mats Malm, a Svéd Akadémia titkára.

Dr. Révész Béla

címzetes egyetemi tanár